Nézem a televízióban a híradást egy spanyolországi öregotthonban történt tragikus tűzesetről. Megüti a fülemet a következő szöveg, miszerint Aragónia autonóm tartomány elnöke, Javier Kambán lemondta hivatalos külföldi útját, hogy meglátogathassa a sérülteket, és kifejezze részvétét a hat áldozat családjának, valamint azért, hogy elrendelje a tartományban a gyásznapokat. Elgondolkoztam.
Azt tudtam, hogy a 11. században innen, Aragóniából indult a spanyol területek visszahódítása a mór hódítóktól. Azt is, hogy Napóleon hadai igencsak véres áldozatot fizettek Zaragoza bevételéért. És azt is, hogy a jelenkori Spanyolországban, Katalóniához, valamint a Baszkföldhöz hasonlóan Aragónia is széles autonómiával rendelkezik. A híradás szerint a spanyol autonómia lehetővé teszi a tartományoknak a külföldi kapcsolatok létesítését is.
Gondoljunk bele, mintha Olténia, Moldva, Dobrudzsa, vagy (ne adj’ Isten) Erdély a bukaresti szervek engedélye nélkül kötne gazdasági együttműködési szerződést egy idegen állammal.
Most, az államelnöki és a parlamenti választások előtt jutott eszembe mindez, amikor a sokadik választás után sem tettünk egyetlen lépést sem nemhogy a területi vagy gazdasági, de még a kulturális autonómia felé sem. Minálunk minden Bukarestbe koncentrálódik. Ezek konstatálása után állítom: az elmúlt három és fél évtizedben bizony legtöbbször igencsak melléfogtunk a szavazással. Elsősorban az államelnök személyét illetően. 1990 óta többször is megválasztottunk egy megrögzött bolsevikot (Iliescu), egy politikusként tehetségtelen hajóskapitányt (Băsescu), és nagy reményekkel a szász Klaus Iohannist. Mindhármukban nagyot csalódtunk, messze elmaradtak elvárásainktól. Minden tekintetben, a nemzeti kisebbségek egyenjogúságának a biztosításában különösképpen.
Az utóbbi két alkalommal megválasztott, irányunkban rosszindulatú nagyszebeni szász tanár a többség (elsősorban párttársai) elvárásainak feltétlen kiszolgálása közben szándékosan elfeledte (letagadta?) saját nemzetisége történelmének egy fejezetét is. Pedig kellett volna tudnia arról a magyar királyi adománylevélről (II. András – Andreanum), amelyben széles autonómiát biztosítottak az Erdélyben megtelepedett szász közösségeknek. Azok szabadon, megszorítások nélkül megválaszthatták közösségi vezetőiket, sőt bíráikat is. Ő pedig azt szajkózta, amit a nacionalista többségű parlament, miszerint ezen a vidéken sohasem volt érvényben önrendelkezési jog. (És nem szakadt rá a megrepedt plafon!)
Szóval választások következnek. Sajnos, Erdély területéről öt-hat évtized alatt eltűntettek (kiárusítottak!) mintegy 800 ezer németajkú polgárt. Ugyanúgy az országból mintegy 600 ezer zsidót és Dobrudzsából több százezer török-tatárt. Az ország szegényebb lett legalább kétmillió szorgos munkáskézzel, miközben a mindenkori bukaresti kormányok fennhangon hirdették a világnak a nemzetiségi kérdés példás módon (exemplar) történt megoldását.
Az országban egyedül a magyar kisebbség maradt számottevő még, az is jócskán megfogyatkozva. Nekünk kell állnunk a sarat, kiállva nemzetiségi jelöltjeink mellett. Hogy legyen, ki szót emeljen érdekünkben a parlamentben, s a kormányban is. Legyen, ki ébren tartsa autonómia-törekvésünket. Hogy ne nélkülünk döntsenek rólunk. Azét, hogy nekünk is olyan jogaink lehessenek, mint a spanyolországi régiók lakóinak, vagy az olaszországi dél-tiroliaknak.
A következő három vasárnap senkinek sem szabad otthon maradnia. Egyszer valaki azt üzente, hogy mindenkinek el kell menni. Ezúttal szavazni.
Hozzászólások