Az idő majd dönt

Barátaimmal beszélgetünk egy képzőművészeti kiállításról. Természetesen az alkotásokról eltérnek a vélemények, de megállapodunk abban, hogy a kiállított munkák egy részét egyikünk sem érti. Nem tudunk kihámozni belőlük mondanivalót még a cím alapján sem. Mert… Nem részletezem, ki ezért, ki azért. 

Ennek kapcsán szóba kerül az, hogy az esztétikai ízlés mennyit változott az utóbbi másfél-két évszázad alatt.  Minden művészeti műfajban. Sok-sok példát lehetne említeni arról, hogy az egykor felkapott, agyondicsért képzőművészek alkotásait manapság a kutya sem keresi. Közülük sokan talán az egyetemes, vagy valamely nemzeti művészettörténetbe még olyan módon sem kerülnek majd be, mint Pintér Jenő magyar irodalomtörténetébe az általa másodrangúnak ítélt alkotók az „írtak még” felsorolásba. Mások, az életük folyamán meg nem értettek, mint Van Gogh vagy Csontváry Kosztka Tivadar csak haláluk után, megmaradt alkotásainak köszönhetően jutottak fel a Parnasszusra.

Személyes élményem a jelenséggel kapcsolatban. Emlékszem, gyermekkoromban jártam olyan polgári lakásokban, ahol a könyvszekrényben egyforma díszkötéses sorozatok sorakoztak. Köztük számomra mindmáig ismeretlen maradt távol-keleti írók is. Egyik polcon a számomra akkor ismeretlen Dmitrij Szergejevics Mereskovszkij (1865–1941) művei. A két világháború között talán azért került a figyelem középpontjába, mert sok más művésszel, alkotóval együtt a bolsevik Oroszországból Franciaországba emigrált. Párizsban felkapták, hatalmas sikert aratott a Krisztus és Antikrisztus, a Kelet titkai vagy az Első Sándor című könyvével. Sokan Lev Tolsztoj és Dosztojevszkij irodalmi örökösének tekintették. Minden bizonnyal jó író volt, akárcsak a magyar Zilahy Lajos. Vagy sorolhatnánk a példákat a végtelenségig. És közöttük akár Nobel-díjas írók is akadhatnak. Ez viszont még nem biztosíték arra, hogy bekerülhetnének az irodalom halhatatlanjainak Panteonjába. Arról a történelem, az idő mondja ki a végső szót. És ahhoz viszont még nem telt el elegendő idő. 

Hasonló a helyzet a képzőművészeti alkotásokkal is. Távol álljon tőlem az, hogy ítéletet mondjak (kiragadva a sok-sok közül) a modern művészet kimagasló alkotásairól, Picasso Guernicájáról, Dalí Égő zsiráfjáról vagy Juan Miro és Paul Klee nonfiguratív műveiről. Lehetséges, hogy néhány száz év vagy egy évezred múlva is (ha még lesz emberiség!) tízezrek fognak eléjük vándorolni, hogy személyesen is megtekinthessék azokat. Akárcsak mi a reneszánsz mestereinek alkotásait. De az is lehetséges, hogy valamennyi a lomtárba kerül, mint a képzőművészek tévelygésének, vadhajtásának jelképei. Ki tudná most megjósolni?

Nos, a fentieket figyelembe véve, barátaimmal megegyeztünk: ha nekünk nem is tetszenek bizonyos képek, szobrok, irodalmi alkotások, zeneművek, színházi darabok, az ítéletet rábízzuk az utókorra. Ők majd kiválogatják azokat, amelyek megérdemlik, hogy egyetemes értékű örökkévalók legyenek. Mindenkinek ezt ajánlom.