Az újságról

Minap a sarki standon két újságot vásároltam. Négy lejt fizettem darabjáért. Miközben odahaza átlapoztam őket, arra gondoltam, hogy három és fél, négy évtizede mindössze 25 baniba került egy-egy szám. Ma a tizenhatszorosa. Barátaimnak meséltem, hogy az akkoriban a viccben szereplő nyugdíjas Kohn bácsi megengedhette magának a luxust, hogy naponta megvegye a kommunista párt központi bizottságának a lapját (Scânteia/Szikra – a fiatalabbak kedvéért!), s egy perc múlva bedobja azt az első szemétkosárba, anélkül, hogy kinyitotta volna. A vicc szerint egy kíváncsiskodó kérdésre azt válaszolta, hogy a gyászhírek érdeklik. – De azok az utolsó oldalakon szoktak lenni! – oktatta ki a kíváncsi. – Azt, amit én várok, biztosan az első oldalon lesz – válaszolta Kohn bácsi. Akkor mindenki megértette, kinek a halálhírét várta. Jó vicc volt, manapság viszont egy kisnyugdíjas nem engedhetne meg magának ilyen anyagi pazarlást. 

De félretéve a viccet, az akkori fővárosi újságok többségét barátaimmal (igaz, csak magunk között) egypercesnek neveztük. Mindössze annyi idő kellett, hogy (esetleg) felfedezd a pártfőtitkár sok-sok semmitmondó, megrendezett „munkalátogatásáról”, külföldi turistaútjairól, a hatalmas munkasikerekről, rekordtermésekről, munkaversenyekről szóló beszámolók között azt az egy-két apró hírt, amelyért érdemes volt kezedbe venned a kiadványt. Abban az időben a Szabad Európa rádió magyar és román adásain kívül nem volt egyetlen olyan hírforrás sem, ahonnan tájékozódni lehetett volna a világ valós folyásáról, még a hazai realitásokról sem. A mai fiatalok talán a hihetetlen fantázia világából valónak képzelik a fentieket. Számukra ismét egy vicc az akkori médiáról. A túlvilágon Napóleon találkozik a román államelnökkel, és irigykedve mondja: ha neki olyan médiája lett volna, mint a kommunista diktátornak, a világ sohasem értesült volna waterlooi vereségéről. Volt benne némi túlzás, de nem járt messze a kommunista országok valóságától. 

Szóval, a fentieket figyelembe véve, akkor (talán) nem is sok a négy lej, amit manapság egy napilapért elkérnek. Egyrészt a papír az egekbe szökött világpiaci árát kell figyelembe venni, másrészt egy-egy lapszám nem egyperces, vagy ötperces olvasmány. Van olyan ismerősöm, akinek az újság az egész napi olvasmánya. Az elsőtől az utolsó betűig átolvassa. (Nála nincs „ugorgyunk”, mint Móricz Zsigmond Pósalaki bácsijánál.) Felesége időnként tréfálkozva rászól, hogy ne olvasson ki belőle minden betűt, hagyjon neki is valamit. 

Bevallom: látva a világban végbemenő „trendet”, én azért imádkozom, hogy megmaradjon a papír alapú sajtó legalább életem végéig. Évtizedek óta úgy kelek, hogy leülök a fotelbe, s a reggeli kávét szürcsölve átnézem az újságot. Ha már e téren is gyökeresen változik a világ, változzon az elmúlásom után!