Elégedetlenkedők

Az utóbbi években néhány egykori honfitársammal akadt többször is vitám. Egykori, mert ők már végleg átköltöztek a határon túlra. Először úgy fogalmaztam, hogy az anyaországba, de eszembe jutott, hogy nekik is anyaországuk az a hazai országrész, amelyet a Bánsággal, Partiummal, Máramarossal együtt (tévesen) Erdélynek neveznek. Ha átköltöztek, lelkük rajta. Valószínűleg jól indokolható okuk volt rá, amikor a szülőföldjük elhagyásának a megoldását választották. Nem is az ellen van kifogásom. 

Közülük néhányukból viszont a beszélgetések során ki nem fogy a panaszáradat a jelenlegi magyar kormány ellen. Amelynek köszönhetően lettek ők és családtagjaik magyar állampolgárok. Minden fenntartás nélkül fogadták be őket az országba. Most ágálnak az infláció, a magyar migránspolitika, az adórendszer, a kormány nemzetpolitikája ellen. Mert (szerintük) a magyar állam túl sokat költ az önhibájukon kívül a békediktátumokat követően a határon túl rekedt nemzettársak segítésére. (Amíg itt éltek, nem ezt hangoztatták!) Mert az ő életnívójukat csökkenti. És elégedetlenek a konzervatív magyar kormány uniós szembenállásával, amely miatt az ország nem kapja meg a neki járó pénzeket, melyekkel a béreket és nyugdíjakat (is) lehetne növelni.

Szóval semmi sem jó. 

Bennem az csapta ki leginkább a biztosítékot, amikor egyikük avval dicsekedett, hogy rendszeresen az ellenzék legnagyobb pártjára szavaz. Emlékeztetésként: arra, amely folytonosan a határon túliak ellen uszít. Amelynek jelenlegi elnöke a 23 millió román bevándorlásával való riogatással hiúsította meg a két évtizeddel ezelőtti népszavazás sikerét a külhoni magyarok állampolgárságának kérdésében. 

Egy igencsak eldurvult parázs vita után aztán kifakadtam: Ha olyan rossz odaát a sorsotok, miért nem jöttök haza? A szülőföldre! Közülük senki (!) nem válaszolta azt, hogy gondolkodik a dolgon, fontolgatja azt. A legtöbben hevesen tiltakoztak, egyikük kifejtette, hogy nem akar ismét másodrangú állampolgár lenni.

Magam gyermekeim révén ismerem az odaáti helyzetet. Egy olyan országét, amely következetesen igyekszik megőrizni szuverenitását a brüsszeli bürokraták aljas ármánykodásaival szemben. Az úgynevezett szocialista országok közül Magyarország igazán megszenvedte a szuverenitás korlátozását, hiszen közel ötven éven keresztül az ország szovjet katonai megszállás alatt nyögött. A moszkvai kommunista vezetés minden gazdasági, társadalmi újító kezdeményezést, jobbítási szándékot meghiúsított (lásd a Fock Jenő kezdeményezte Új Gazdasági Mechanizmust). Önálló, a Moszkvából diktálttól eltérő külpolitikáról pedig szó sem lehetett. (Emlékezzünk az akkor viccre, miszerint a magyar pártfőtitkár közvetlen moszkvai telefonján csak hallgató volt, mikrofon nem!) 

Most hasonlóan kell küzdenie az Európa Uniónak a nemzeti érdekeket lábbal tipró követelései ellen. Lásd a migrációs kérdést, vagy az ukrajnai háború katonai támogatását. Aki magyarként ezt nem tudja megérteni, értékelni, attól fényévnyi messzeségben áll a nemzeti érzelem. Az kereshetne magának új hazát.