Érdekszférák

Vissza kellene térni a Jaltában 1945-ben létrehozott nemzetközi hatalmi rendszerhez, javasolta Szergej Lavrov orosz külügyminiszter annak nyolcvanadik évfordulója alkalmával. 1945. február 3. és 11. között Roosevelt amerikai elnök, Churchill brit kormányfő és Sztálin szovjet pártfőtitkár eldöntötték Európa sorsát a következő fél évszázadra, befolyási övezetekre osztották fel az öreg kontinenst, illetve lerakták az ENSZ alapjait. A még zajló világháború idején megrendezett nagyhatalmi konferencia három nagy témára – Németország sorsa, Lengyelország sorsa és az ENSZ – összpontosított, minden egyébnek (Európa többi országainak sorsa, Japán ellenes háború, gyarmatbirodalmak stb.) csak mellékes szerep jutott. Az USA akkor fogadta el Európa érdekszférákra való felosztását, amit Sztálin mindenáron erőltetett, cserében az ENSZ szovjet felkarolásáért. Roosevelt elvileg ellenezte a befolyási övezetek elképzelését, de számára az ENSZ létrehozása volt az abszolút prioritás, annak érdekben engedett a szovjet követeléseknek. Churchill ugyan nem ellenezte magát az érdekszférák ötletét, de teljesen másképp képzelte azok felosztását, az ENSZ-ért viszont nem rajongott. A brit hatalom volt a leggyengébb a három nagy közül, az ő szava kevésbé számított.

Lavrov ezen nemzetközi hatalmi hozzáálláshoz való visszatérést javasolta. Szerinte a jaltai rendszer békét biztosított Európában, s az ENSZ, ha nem is hozta el a földi paradicsomot, a poklot azonban elkerülte.

A befolyási övezetek politikája tekintélyes múltra tekint vissza. Kezdve az 1814–15-ös bécsi kongresszustól, az 1918–20-as nagy geopolitikai átrendeződésen, az 1939-es Ribbentrop–Molotov-paktumon és az 1945-ös jaltai egyezményen át egészen a vasfüggöny 1989-es összeomlásáig a világpolitikai berendezkedés a befolyási övezetekre alapult. Annak révén a nagyhatalmak rajzolták át országok határait, a nagyhatalmak döntötték el, hogy milyen lesz a befolyási övezetükbe tartozó országok politikai berendezkedése, az ott élők megkérdezése nélkül. A Ribbentrop–Molotov-paktumnál vagy 1945-ben a jaltai nagyhatalmi geopolitikai „rajzfórumon” például nem hogy nem kérdezték meg, de még értesíteni sem méltóztatták a balti államokat, Varsót, Prágát, Budapestet vagy Bukarestet, hogy milyen sorsot szántak nekik. A nagyhatalmak valóban kölcsönösen tiszteletben tartották az 1945-ben kijelölt befolyási övezeteket, nem hatoltak be a másik térfelébe. Ezzel valóban békét és stabilitást biztosítottak fél évszázadon keresztül Európában. De milyen áron? Moszkva sosem vette figyelembe a lengyelek, csehek, magyarok vagy románok erről szóló véleményét. Sőt, elítéli Gorbacsovot, mert 1989-ben lemondott a szovjetek kelet-európai érdekszférájáról. Ellenségei azóta is vádolják a Kreml akkori urát, hogy ingyen engedte át a Nyugatnak, mindenekelőtt az USA-nak a szovjetek 1945-ben megszerzett zsákmányát. Gorbacsov határozottan elutasította a vádat, emlékirataiban egyértelműen leszögezte, hogy „ha valakinek átengedtük őket, akkor ez az adott ország népe volt”. Az már más kérdés, hogy a frissen megszerzett szabadságukkal élve az egykori szocialista országok tömegesen rohantak a NATO karjaiba. Éppen egy újabb érdekszféra felosztástól tartva.

A Kreml mostani ura rögeszmésen ragaszkodik a nagyhatalmi befolyási övezetekhez, évek óta próbálja rávenni az USA-t a világ újabb felosztására. Lavrov minapi javaslata újabb próbálkozás e téren. A hidegháború befejezése óta az USA határozottan visszautasított minden moszkvai érdekszféra felosztási ajánlatot, Washington szigorúan kitartott amellett, hogy minden ország szuverén módon dönti el, hogy milyen nemzetközi katonai vagy gazdasági szervezethez csatlakozik, a nagyhatalmak beleszólása nélkül. Ez alaposan felbőszítette Putyint, aki külügyminisztere révén ismét próbálkozik az ötlettel az új amerikai elnöknél, Jalta 80. évfordulója apropóján.

Chirmiciu András