Európa a geopolitika árnyékában (I.)

Nyolc évvel ezelőtt, 2016 februárjában írtam, itt, a Nyugati Jelenben először a geopolitikáról. Akkoriban még nem volt „divatos” a témakör. Azóta bebizonyosodott, hogy a geopolitikával nagyon is sokan foglalkoznak, mondhatnánk jelenlegi történelmünk legmeghatározóbb alakítója lett.

Azok számára, akik esetleg még nem foglalkoztak a fogalommal, megismétlem a lényeget; a geopolitika egy szóösszetétel a görög geo = föld, és a politika szavakból, tehát a földrajztudomány és a politika kapcsolata, összefüggése. Könnyen megérthető a fogalom, ha elképzeljük, de tapasztalatból is tudhatjuk, hogy egy bizonyos határok közé szorult népesség, régen törzsek, ma államok, országaik természeti – földrajzi  helyzetével, adottságaival – elégedetlenek , és egy jobb, gazdagabb, természeti kincsekben bővelkedő területre cserélnék, vagy  bővítenék országaikat. Ez a szándék már politika, és következménye legtöbbször terjeszkedés, hódítás, sokszor más népek ellenére, kárára. 

Ez létezett már régen, az ősidőkben, és így érthetjük meg pl. a népvándorlás okait, körülményeit és eredményeit, de valójában az általunk részletesen ismert ókori, és középkori háborúk nagy százaléka is területhódítási céllal indult. Háborús indok volt, és maradt a vallási összeférhetetlenség is, modern korunkban pedig a különböző ideológiák erőszakos terjesztése, de a győztesek általában minden befejezett háború után, anyagi kárpótlásként területi követelésekkel is büntették a veszteseket.

A mai értelemben vett geopolitikai gondolkodás, mondjuk spekuláció, kb. a XIX. század végén született. Magát a geopolitika kifejezést a svéd Rudolf Kjellén használta először, de a Politikai földrajz már előbb ismeretes volt, ilyen címmel könyvet is írt a német Friedrich Ratzel, a porosz–francia háború után. A kettő között valójában nincs különbség, és ismétlem, nem más, mint a természeti, földrajzi környezet lehetőségeinek figyelembe vétele egy adott ország politikájában.

A brit birodalom első geopolitikai stratégiája a skót származású brit geográfustól, Halford J. Mackindertől származik, és akkoriban megfogalmazott elmélete ma is érvényes az amerikai geopolitikában. Európát, Ázsiával együtt, mint Eurázsiát, Világszigetnek nevezi, és kulcsövezet, vagy magterület elméletei ma is érvényesek, hiszen a legújabb európai, pl. a magyar geopolitikai kutatások is mindig Eurázsiáról beszélnek. (Nem külön Európáról, vagy Ázsiáról.) 

Mackinder szerint a földrajzi felfedezések lezárásával, egy zárt, kevés változást ígérő bolygón élünk, és ebben a rendszerben a nagyhatalmak geopolitikai törekvései már csak a másik kárára érvényesülhetnek. Talán legradikálisabb állítása – és ez sajnos ma egyik kulcskérdése a bonyolult és veszélyes háborús helyzetnek –, hogy a két nagy kontinentális hatalom, Oroszország és Németország szövetsége az angolszász hegemónia bukását okozná. 

Helyben vagyunk. A múlt század elején felemelkedő Egyesült Államok ennek a geopolitikai elméletnek megfelelően többször és sikeresen megakadályozta a német–orosz együttműködést. 

A mai általános, egész világunk jövőjét befolyásoló geopolitikai elképzelések és stratégiák roppant bonyolultak, és nem látni semmiféle igyekezetet egy olyan világrend kialakítására, ahol minden Földre született ember végre egyenjogúan, békésen és harmóniában élhessen.

Lehetne ezen változtatni, adottak erre egyáltalán a lehetőségek? Szerintem igen! 

Pár mondatban visszatekintek a „lépcsőkre”, amelyeken mind lejjebb bukdácsoltunk az új század elején. A második nagy pusztító háború után, a két győztes szuperhatalom nem békés jövő felépítésén dolgozott, hanem egymásra vicsorogva, teljes erővel a másik legyőzésére összpontosította erejét. A közel félévszázados hidegháborúban a kapitalista Nyugat állt szemben egy keleti kommunizmussal, amelyet a Szovjetunió, és a  Mao Ce-tung vezette Kína képviselt. A Szovjetunió megszűnése után egy új korszak kezdődött, amelyben az Egyesült Államok által dominált liberális, egypólusú világrend alakult ki. Aztán, a hetvenes évek végén Kínában elindult a világ legsikeresebb gazdasági felemelkedése, és a „nyítás és reform” kialakított egy teljesen új, ún. kommunista kapitalizmust, a többit már tudjuk, ma Kína már az Egyesült Államok egyenrangú partnere. Vagy riválisa?