Katonadolog

Annak idején, mint érintett, a kötelező katonai szolgálatot tartottam a jelenkor egyik leghaszontalanabb intézményének. Mert ott embereket ölni tanítanak – mondogattam humanista sorstársaimmal egyetemben. Tőlünk, fiúktól, annak idején, az egyetemi évek alatt a harmadik évtől kezdve hetente egy napon, majd nyaranta pedig összesen mintegy fél évet vettek el, amelyet sokkal hasznosabban is eltölthettünk volna – állítottuk. (Igaz, akkor nem mertük véleményünket hangosan kitálalni.) Később az egyetemista leányok is hasonló sorsra jutottak. Aztán, immár tartalékos tisztként jött a sok továbbképzés. Hol fél éven keresztül hetente egyszer délutánonként, hol pedig (nekem három alkalommal) angyalbőrbe öltözve egy-egy hónapot tényleges szolgálatként.

Azóta eltelt néhány évtized, változott a helyzet. Mifelénk is, akárcsak szerte Európában. Megszűnt a kötelező katonai szolgálat, csak hivatásos, fizetett katonaság létezik mindenütt. (Mondhatnánk úgy is, hogy zsoldosokkal, de őket pejoratív értelemben fizetett martalócoknak is lehet értelmezni.) Ha szükséges, ők mennek felső parancsra (nem meggyőződésből) a tűzvonalba, hazát (vagy más hazáját) védeni. Nem csak a betolakodó, a minket támadó ellenségtől. Életüket kockáztatni (legtöbbször) olykor több ezer kilométerre a hazai határoktól! (Lásd Afganisztán, Szíria, Irak stb.)

Olvasom viszont Földes László fejtegetését a világhálón a jelenlegi elpuhult, elkényelmesedett fiatalokról és középkorúakról. A strandokon, a lokálokban grasszáló petyhüdt izmú, pocakos, legfeljebb az otthonától a sarki buszmegállóig vagy a söntésig gyalogoló polgárokról, a hegycsúcsot is terepjáróval „megmászó”, sörimádó kocaturistákról. Ennek kapcsán veti fel a gondolatot a cikkíró, hogy azért mégis jó lenne egy 12 hónapnyii kötelező katonai szolgálat az eltunyult Európában. Amelynek célja nem lenne muszáj, hogy kizárólagosan a fegyverhasználat legyen. De a hajnali kelésen, napi mozgáson (reggeli torna, rendszeres gyaloglás, futás) kívül rendre, fegyelemre, a napi program és az utasítások (parancsok) betartására szoktathatná a fiatalokat.

Apropó, rend! Annak idején, első (dobrudzsai) behívónk alkalmából volt két fővárosi egyetemi kollégám (a nevükre is emlékszem), akik úgy érkeztek oda, hogy nem tudták hogyan kell megvetni egy ágyat, hogy arról felpattanjon az aprópénz. Odahaza a mama elvégezte helyettük. A káplárnak „magánkiképzésen” külön meg kellett mutatnia nekik, mert az első alaposabb tiszti ellenőrzésen igencsak lebőgtek. Egyikük még azt is elárulta, hogy mindaddig életében nem pucolta ki a cipőjét!

És még valami szubjektív a kérdéssel kapcsolatban. Tapasztalatom szerint, az állandó társaságba járó férfiak, egy bizonyos korban (nem akarom mondani, hogy öregedőben) a nőkön és sporton kívül a leggyakoribb beszédtémája az emlékekben megszépült katonai élmények felelevenítése. Ez immár generációknak kimarad. De nem ezért kell(ene) megvitatni Földes László felvetését (lehetne javaslatát hat hónapra limitálni), bár azt hiszem: Európa jelenlegi igencsak labilis gazdasági helyzete nem tenné lehetővé a javaslat megvalósítását. Még úgy sem, hogy önkéntes alapon történne. (Mint Magyarországon az önkéntesek most elindított katonai kiképzése.) A politikai ellenvetésekről, az Európa Unió azonnali (automatikus) vétójáról nem is szólva.

De érdemes lenne fontolóra venni – mondom még akkor is, ha evvel az írásommal magamra vonom az érintett fiatalság, illetve az őket féltő szülők haragját.