Milan Kundera, Közép-Európa kiemelkedő hangja

Múlt héten hunyt el 94 éves korában Milan Kundera. A híres cseh írót többször is emlegették az irodalmi Nobel-díj várományosai között, a kitüntetést azonban nem kapta meg. Kapott viszont rengeteg más díjat és nemzetközi elismerést.

Művei világszerte népszerűek, számos nyelven adták ki, paradoxon módon legutoljára cseh nyelven. A prágai tavasz brutális szovjet leverése és az azt követő kommunista üldözés miatt Kundera 1975-ben Franciaországba kényszerült elmenekülni, csehszlovák állampolgárságát vissza is vonták 1979-ben, s csak a rendszerváltás után kapta vissza. Eleinte az emigrációban is cseh anyanyelvén írt, később viszont franciául írta meg műveit. S emiatt késett a cseh fordítás: míg a többi nyelvű fordítást a kiadóira és profi fordítókra bízta, cseh nyelvre maga Kundera fordította le műveit, ami idős korára való tekintettel időbe telt. Ráadásul Kundera nagyon igényes volt, előfordult, hogy nem volt megelégedve saját fordításával, és újrakezdte a munkát. Emiatt utolsó művei éppen cseh nyelven jelentek meg legkésőbb, akár évekkel például a magyar vagy román nyelvű változat után!

Jóllehet ifjú korában rokonszenvezett a szocializmussal, műveiben Kundera mindenekelőtt a kommunista rémséget ostorozta. Emigrációba való kényszerülése után is rendíthetetlen kommunistaellenes álláspontra helyezkedett, ami aligha könnyítette meg helyzetét az erősen balos Franciaországban, ahol az értelmiség nagy része valós áhítattal viszonyult a szélsőbalos totalitarizmushoz. A hetvenes évek végén meg is jegyezte, hogy Franciaországban sokkal több meggyőződéses kommunista él, mint bármely vasfüggöny mögötti szocialista országban, talán a Szovjetunió kivételével.

A hazája sorsát is oly kedvezőtlenül befolyásoló vasfüggöny volt a cseh író nagy fájdalma. Amint Nyugatra került, Kundera is csatlakozott a kelet-európai emigrációhoz, pontosabban annak kritikus hangjához. 1945 és 1989 között ugyanis a lengyel, cseh és magyar emigráció (és kisebb mértékben a többi nemzetiségűek) egyhangúan felrótta a Nyugatnak, hogy 1945-ben odadobta Kelet-Közép-Európát martalékul a szovjet kommunizmusnak. Állandó és szinte egyöntetű kritika volt, folyamatosan odadörzsölték a nyugatiak orra alá óriási történelmi bűnüket. Kundera személyesen is hozzájárult ehhez, az 1982-ben közölte az Elrabolt Nyugat című írását, melyben hangsúlyozta, hogy történelmileg, kulturálisan és szemléletileg Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország egyértelműen a Nyugathoz tartozik, utóbbit viszont megbocsáthatatlan rövidlátással és teljes felelőtlenséggel hagyták, hogy a Szovjetunió elrabolja. A Gorbacsovi reformok előtt megjelent írás – amikor még senki sem sejtette a néhány évvel későbbi korszakos változásokat – nagy visszhangra talált, jelentősen felerősítette a Kelet-Európa iránti érdeklődést, s nagymértékben hozzájárult a nyugatiak bűntudatának kialakulásához. Fáradhatatlan munkájával a kelet-európai – főleg magyar, cseh és lengyel – emigráció előkészítette a terepet az 1989 utáni nagy szembenézésnek: a vasfüggöny ledöntése és a kommunizmus összeomlása után a keleti országok vezetői személyesen is felrótták a nyugati állam- és kormányfőknek 1945-ös nagy történelmi bűnüket. Ami – többek között – jelentős szerepet játszott a keleti országok EU- és NATO-csatlakozásánál.

Kundera azonban nemcsak korszakos történelmű bűnéért ostorozta a Nyugatot, hanem későbbi korszakos hibáiért is. A nagy cseh írót egyszerűen megdöbbentette az a nagy lendület, amellyel a Nyugat lerombolja saját identitását, megkérdőjelezi kultúráját, szemléletét és történelmi örökségét. Kundera már akkor is megrökönyödött az ellentéten: miközben a vasfüggöny mögött a magyarok, csehek és lengyelek emberfeletti erőfeszítéseket tesznek a pusztító totalitárius rendszer nyomása alatt Európa szellemi, történelmi és kulturális mivoltának megőrzésére és nemzedékről nemzedékre való továbbadására, addig a szabad Nyugaton, tudatosan rombolják azt – karhatalmi kényszer nélkül. Holott az Elrabolt Nyugat 1982-es megjelenése idején ez még csak kezdetleges formát öltött, meg sem közelítette a manapság Nyugaton tomboló szélsőséges, sőt patológiai öngyűlöletet, amely jóformán kiforgatta önmagából a Nyugatot. Igazi Európáról lassan már csak az egykori vasfüggöny keleti oldalán beszélhetünk.