Orvosi eskü?

Még a bizonyos kort betöltött gyermekek is tudják, hogy az orvosi egyetemet elvégző személyek, mielőtt megkezdenék a praxisukat, a világ bármely egyetemén leteszik a hippokráteszi esküt. Arra, hogy életcéljuk lesz az emberi élet megmentése. Mindig és mindenütt. 

Hogy a történelem során miként tettek eleget esküjüknek példás módon a különböző nemzetiségű orvosok, arról számtalan esetet lehetne említeni. Még a hitleri haláltáborokban vagy a sztálini gulágokon, a legnehezebb emberi körülmények között is volt, aki teljesítette vállalt nemes feladatát. Ha felütünk néhány orvosregényt, azokban is nagyon sok példát találunk az orvosi helytállásról. Hogy csak Cronin Réztábla a kapu alatt című regényét említsem. 

A fentiek jutottak eszembe, miután a világhálón elolvastam egy felháborító írást egy brit orvos meghurcolásáról. Az írásra az a cím hívta fel a figyelmet, miszerint majdnem elítéltek egy orvost, mert meg akarta menteni egy betege életét. (Figyelem a meg igekötőre!) Történt az Egyesült Királyság plymouthi kórházában, ahol dr. Patrick Pulicino neurológus 2020 májusában kezelni akart egy szívroham következtében részleges agykárosodást szenvedett beteget. A 74 éves doktor úr fél évszázados orvosi tapasztalattal rendelkezik, s a beteg kezelésébe egy idegsebész kollégáját is be akarta vonni. Az orvosi konzílium viszont úgy határozott, hogy fokozatos étel- és italelvonással „átsegíti” az illetőt a halálba. A szép megfogalmazás mit sem változtat a durva lényegen: halálra éheztetésre és kiszáradásra ítélték a pácienst! Ez ellen tiltakozott, hadakozott minden erejével a doktor úr. 

A nyugdíjazása után pappá szentelt Patrick Pulicino orvos tehát ellenállt, ezért az orvosilag támogatott öngyilkosság mozgalom egyik bősz nőaktivistája feljelentette. A feljelentésben még katolikus hitét is vádként hozta fel. Ezért vizsgálati eljárást indítottak ellene. 

A brit orvosi gyakorlat biztonságáért és az orvosi regisztrációért felelős szakbizottság két éven (!) keresztül vizsgálta az ügyet, amelyben végül felmentette az orvost. Időközben viszont nem kezelhette a betegét, a páciens meghalt. Fokozatos ital- és ételmegvonás következtében. Mondjuk ki: szóval éhen halt egy olyan országban, ahol naponta tonnaszámra kerül fogyasztható élelmiszer a szemétbe! 

Egy orvost két éven keresztül meghurcoltak, mert teljesíteni akarta az esküjében megfogalmazottakat. Egy ember pedig meghalt, aki (lehetséges) még élhetett volna. Nem az a fontos, miként. Talán bénán, talán fogyatékkal, de családja, szerettei körében. 

A hitleri Németországban a fizikai és szellemi fogyatékosok ellen elkövetett tömeges eutanáziát a háború utáni perekben bűncselekménynek minősítették, annak kiagyalói, elkövetői, végrehajtói nemzetközi bíróság elé kerültek. Az egész civilizált világ jogosan ítélte el tettüket. 

Minden józanul, humánusan gondolkodó polgár szerte a világon kérdezhetné: mi a különbség az akkori náci és a mai brit gyakorlat között? Válaszunk: csak a számok nagysága és a végrehajtás módja. Az elv viszont ugyanaz. 

Szégyellhetjük magunk!