Szuverenitás-háború

Ursula von der Leyen kijelölte az új Európai Bizottság (EB, amolyan EU-s kormány) tagjait, akik jelenleg még az Európai Parlament jóváhagyására várnak, tisztségüket csak azután tölthetik be. Akárcsak a korábbi ciklusokban, az új EB-ben is minden országnak egy tárca jut. 

A föderalisták és szuverenisták közötti ellentét minden valószínűséggel kiéleződik, miután a júniusi EP-választásokon a többnyire jobboldali szuverenisták felerősödtek, a centrista és balliberális föderalisták azonban megőrizték többségüket az EP-ben, és uralják azt. 

A szuverenisták az EU-t nemzetállamok szövetségének tekintik, ahol a döntések oroszlánrésze az országos fővárosokban születik, s a brüsszeli központ hatásköre csak azokra a területekre terjed ki, amelyekre az uniós szerződések szólnak. Szerintük az uniós döntéseket konszenzussal kellene meghozni, minden egyes ország élhet vétójogával, ha bármely brüsszeli elképzelés szembemegy saját elképzelésével. Orbán Viktor a szuverenista irányzat kiemelkedő képviselője, s noha „Brüsszel bevétele” elmaradt, az irányzat Ausztriában, Hollandiában, Franciaországban, Szlovákiában és Lengyelországban is felerősödött. 

A föderalisták ellenben minél több hatalmat adnának a brüsszeli központnak, minél több döntést emelnének uniós szintre, s jelentősen korlátoznák a tagországok hatalmát, a vétó pedig vörös posztó számukra. Ursula von der Leyen ezen irányzat legjelentősebb képviselője, legalábbis ő volt az, aki szakított elődjei gyakorlatával, és jelentősen kiterjesztette Brüsszel hatáskörét, akár az uniós szerződések túlfeszítésével. Az egészségügy például tagországi hatáskörbe tartozik, von der Leyen mégis uniós szinten kezelte a koronavírus-járványt. 

Az EB-elnökség még az 1980–90-es években is inkább ceremoniális tisztség volt, az új évezredben viszont létrehozták az EU-tanács elnöki tisztségét és az uniós külügyminiszter tisztségét, sőt Macron francia elnök a közös uniós védelmi rendszer ötletét is felvetette, az új bizottságban pedig az uniós védelmi biztos tisztséget is létrehozzák, noha homályos hatáskörrel. A brüsszeli központ hatáskörei folyamatosan bővültek, a tagországoké pedig visszaszorultak az utóbbi években – többek között ez volt a brit kilépés egyik fontos mozgatórugója. A hatáskör kiterjesztése ráadásul ideológiai túlfűtöttséggel párosult, a balliberálisok gyakran az uniós intézményeket használták saját nézeteik ráeröltetésére a renitens országokra, legutóbb például a migráns-paktumot.

Annak idején az EU (pontosabban elődje) egyértelműen szuverenista alapra épült, abból a célból, hogy a korábban egymással gyakran háborúzó országokat az együttműködés útjára tereljék. A hatalom azonban egyértelműen a tagállamoknál maradt.

Igen ám, de akkoriban az együttműködés eleve korlátozott volt, jóformán csak gazdasági ügyekre vonatkozott, az EU-elődnek pedig csak 6 tagja volt, s a szám csak 1973-ban emelkedett kilencre, s még 1989-ben is csak 12 volt. Kevés országot és korlátozott együttműködést könnyű szuverenista szellemben kezelni, manapság viszont az EU-nak 27 tagországa van és az együttműködés összehasonlíthatatlanul tágabb. Ekkora közösséget képtelenség szuverenista szellemben irányítani, erős központra volna szükség, hangsúlyozzák a föderalisták. Az EU pozíciói amúgy is folyamatosan gyengülnek az egyre fokozódó globális versenyben, külön-külön az európai országok estélytelenek a nagy riválisokkal szemben, az amerikai és kínai óriásokról nem is beszélve.

Kemény viszályra lehet számítani a következő ciklusban is, főleg, hogy a két tábor mérgezett ajándékot is küldhet egymásnak. Az előző ciklusban például a brüsszeli föderalisták döntése nyomán bukott meg a több mint egymillió aláírással támogatott Minority SafePack, vagyis az őshonos nemzeti kisebbségi jogok EU-s szintű szabályozása. Döntsenek a tagországok fővárosaiban a kisebbségeikről címen „szíveskedtek” a föderalisták a nemzeti szuverenistáknak.