Ft. Heinrich József tiszteletbeli főesperest tavaly ősszel, 18 évi távollét után újra az óteleki katolikus hívek szolgálatával bízták meg. Mivel kevés az olyan lelkész, akit egykori szolgálati helyére visszaküldenek, a tapasztalatairól faggattuk.– Főesperes úr, milyen érzést váltott ki a régi szolgálati helyre történt visszatérése?– Mielőtt a kérdésre válaszolnék, talán érdemes a visszavezető útról is szólni. Pályámat 1978-ban arad-belvárosi káplánként kezdtem, ahonnan 3 év múlva az út Ótelekre, az úgynevezett “első szerelmemhez”, az első plébániámhoz vezetett. Itt a saját elképzeléseim szerint szervezhettem meg a pasztorációt 10 éven keresztül. Nagy élmény volt tapasztalni, amint a hívek mellém álltak. Sok szempontból sikerült felráznom a közösséget. Sikerült az akkori értelmiségiekkel megtalálni a közös a hangot, jól össze tudtunk dolgozni. A karácsonyi programmal kezdtem, később azonban a pedagógusokkal közösen szerveztük meg a világi kulturális munkát is, ami ígéretesen működött. A hívek egy emberként álltak mellém a templomjavítási munkálatokban is, noha a helybeli templom mellett a magyarszentmártonit, az aurélházit, valamint a pusztinisit is meg kellett javítanunk. Minden településen bensőséges, baráti viszonyba kerültem a hívekkel, ezért 1991-ben igen nehéz szívvel távoztam Pécskára.– Úgy tudom, Pécskán maradandó alkotások születtek a hívek, az ifjúság közreműködésével.– Valóban. A templom bekerítésével kezdtük. Mivel addig nem volt kerítés, a templom mellett sok szemét gyűlt össze, amit el kellett távolítanunk, a továbbiaktól meg kellett óvnunk a helyet. Mivel községi, illetve megyei tanácsos is voltam, sikerült elintéznünk a terület visszaigénylését, aminek az elkerítéséhez nagy lelkesedéssel láttunk. Ennek példázására csak annyit, hogy a területet közel 80 centi magasságra fel kellett tölteni. A hívek saját szállítójárműveikkel, két nap alatt 160 traktorutánfutó földet szállítottak a helyszínre, egyengettek el önkéntes munkában. A helybeli vállalkozók is besegítettek, elkészítettük a kerítést, utána a kertben parkot építettünk. Azt is sikerült elérnünk, hogy a templom mögötti, szeméttel telt teret parkosítsuk, majd a parókia alagsorában az ifjúság hatékony közmunkájával egy 110, illetve egy 170 négyzetméteres klubot építettünk. Ahol a továbbiakban minden ifjúsági programot, összejövetelt, születésnapot, névnapot, szilveszteri mulatságot szerveztünk. Volt, amikor több mint 180 fiatal szórakozott együtt, békességben, kulturáltan. Ahányszor Pécskán járok, nosztalgiás boldogsággal tekintek, illetve gondolok a mi nagy összefogásunk gyümölcseire, a párját ritkító templomkertre, a mögötte lévő parkra, a klubokra, a sekrestyével kibővített kistemplomra. Nem titkolom, büszkeséggel tölt el, amiért mindezeket szinte semmi pénzből, határtalan lelkesedéssel, rengeteg önkéntes munkával létre tudtuk hozni – meséli a főesperes fátyolos hangon, elérzékenyülve.– Hány tagja volt akkor a pécskai Kolping családnak?– 360-an voltak, igen kulturáltan szórakoztak. Az ipartestületben évente 4-5 bált szerveztünk a számukra. A színvonalas programmal felvezetett, civilizált rendezvények akkora népszerűségnek örvendtek, hogy román értelmiségi fiatalok is megkerestek bennünket, hogy fogadjuk közénk őket. E mozgalmas pécskai évek örökös emlékként, ritka szép élményként maradtak meg bennem, hiszen tranzit-plébániaként működtünk. Nálunk mindig történt valami. Nem volt olyan hét, hogy szállóvendégek ne érkeztek volna, akár 30-40-en is az anyaország és a Székelyföld közötti utazók közül. Sokszor elkísértem őket a határátkelőig. Amikor a németországi kolpingosok érkeztek adományokkal, 3-4 napig a parókián laktak. Jó volt a pécskaikkal dolgozni, őket szolgálni. – Pécskáról hova szólította a kötelesség?– 9 és fél évi szolgálat után 2001-ben a temesvári Gerhardínum Katolikus Líceum igazgatójává neveztek ki. Nagy szerencsém volt, amiért a leköszönő misémet a püspök úr celebrálta, mivel magam, sírástól elszorult torokkal képtelen lettem volna prédikálni. Tíz év alatt ugyanis egy közösséggel olyan sok érzelmi kötődés alakul ki, hogy rettenetesen nehéz megválni tőle. A Gerhardínumban tett háromévi szolgálat után a püspökséghez benyújtottam a kérelmet a pasztorációhoz való visszatérésre. Belefáradtam a Politechnika vezetőségével folyamatossá vált vitákba. A líceum ugyanis egyetlen emeletre volt bezsúfolva, de hosszas huzavona eredményeként sikerült a 160 diákunk számára kikunyerálnunk még egy, teljesen tönkre - tett emeletet. Amit egyévi kemény munkával sikerült rendbe tennünk, a líceum tevékenysége immár sokkal kényelmesebb, korszerűbb körülmények között zajlott.– Hol kapott parókiát?– Újszentesre neveztek ki plébánosnak, de egy évig a líceum igazgatói tisztségét is betöltöttem. Amikor felmentettek az igazgatói tisztségből, komolyan hozzá lehetett látni a közösségépítéshez, az egyházközség jövőjét megalapozó Kolping család létrehozásával. Ami kisebb volt ugyan a pécskainál, de lelkes fiatalokat tömörített. A helybeli polgármesteri hivatallal jó kapcsolatok alakultak ki, mivel a polgármester bevezette a diákétkeztetést, amihez a parókia hittantermét használhatta. Ehhez hőszigetelő nyílászárókat szerelt fel, együtt korszerű konyhát hoztunk létre, amit jelenleg is használnak különféle nagyobb összejövetelek alkalmával. Az ott töltött 6 év alatt 160 személy teljes kiszolgálására alkalmas felszerelést sikerült összegyűjtenünk.– Hogy került vissza Ótelekre?– Mivel Óteken bizonyos feszültség, meg nem értés alakult ki a leköszönt kolléga és a hívek között, a püspök úr megkért, vállaljam el, térjek vissza, mivel én ismerem legjobban az ótelekieket. De hozzátette: a jelenlegiek már nem a régiek. Természetesen, velük együtt a magyarszentmártoniak, az aurélháziak, a keresztesiek, a csávosiak és az öregfalusiak is hozzám tartoznak. Nagyon kedvesen fogadtak. Éreztem, valóban örvendenek a visszatérésemnek. Sokan külön is megkerestek. Mivel a parókián lévő ifjúsági klub zárva volt, első dolgom volt kinyitni és meghívni a fiatalokat. Akik első szóra jöttek, kitakarították, újra birtokba vették. Egy hónappal a visszajövetelem után, amikor a karácsonyi műsort készítettük, olyan eset is volt, hogy 40-en is eljöttek. Azóta itt tartják a születésnapokat, a névnapokat. Közben a szemben lévő bárt, ahol azelőtt gyakori verekedés esett, a fogyasztók hiánya miatt bezárták. Nem tiltottam meg nekik, hogy korlátolt mennyiségben italt is hozzanak. A legfontosabb elvárásnak, a civilizált viselkedés, a szórakozás feltételeinek azonban maradéktalanul eleget tesznek. A karácsonyi műsorban 28 diák és fiatal vett részt, először telt ház előtt, az itthoni kultúrotthonban adtuk elő, majd a környékbeli településeken, sőt Újszentesen is vendégszerepeltünk. A szülők jóvoltából saját autókkal utaztunk, nem volt szükség autóbuszt rendelni. Karácsonyi vakáció idején, a zsombolyai árva gyermekek otthonából 10 gyermeket hoztam a parókiára. A hívek önkéntesen, előzetes beosztás szerint, naponta ketten, hárman készítették számukra az ebédet, a vacsorát, takarítottak, élelmet hoztak. 18 napig 10 gyermek itt étkezett, de szinte semmit nem kellett vásárolnom. Megegyeztem Böjte Csabával, hogy ezután vakációban rendszeresen elhozom a gyermekeket. Tehát rengeteg pozitív tapasztalatot, építő jellegű élményt szereztem visszaérkezésem óta.– Tehát a jelenlegi ótelekiekkel is lehet együtt dolgozni?– Maradéktalanul szót tudok érteni nem csak velük, mind a 6 település híveivel. Közben elindítottuk az egyházi ingatlanok javításának a tervezetét is, noha elődöm sokat dolgozott, a parókiára is bevezette a központi fűtést. Lassan anyagilag is rendbe jövünk, a szinte üresen átvett kassza ellenére, a napokban a központnak befizettem az egész évi hozzájárulást és pénzünk is maradt. Ha a hívekkel szót tudunk érteni, szeretetben, Isten áldásával minden javításra, közösségépítő munkára futja anyagiakból, türelemből, állhatatosságból.
Hozzászólások