Híveivel egyetértésben, Isten áldásával

Ft. Heinrich József tiszteletbeli főesperest tavaly ősszel, 18 évi távollét után újra az óteleki katolikus hívek szolgálatával bízták meg. Mivel kevés az olyan lelkész, akit egykori szolgálati helyére visszaküldenek, a tapasztalatairól faggattuk.– Főesperes úr, milyen érzést váltott ki a régi szolgálati helyre történt visszatérése?– Mielőtt a kérdésre válaszolnék, talán érdemes a visszavezető útról is szólni. Pályámat 1978-ban arad-belvárosi káplánként kezdtem, ahonnan 3 év múlva az út Ótelekre, az úgynevezett “első szerelmemhez”, az első plébániámhoz vezetett. Itt a saját elképzeléseim szerint szervezhettem meg a pasztorációt 10 éven keresztül. Nagy élmény volt tapasztalni, amint a hívek mellém álltak. Sok szempontból sikerült felráznom a közösséget. Sikerült az akkori értelmiségiekkel megtalálni a közös a hangot, jól össze tudtunk dolgozni. A karácsonyi programmal kezdtem, később azonban a pedagógusokkal közösen szerveztük meg a világi kulturális munkát is, ami ígéretesen működött. A hívek egy emberként álltak mellém a templomjavítási munkálatokban is, noha a helybeli templom mellett a magyarszentmártonit, az aurélházit, valamint a pusztinisit is meg kellett javítanunk. Minden településen bensőséges, baráti viszonyba kerültem a hívekkel, ezért 1991-ben igen nehéz szívvel távoztam Pécskára.– Úgy tudom, Pécskán maradandó alkotások születtek a hívek, az ifjúság közreműködésével.– Valóban. A templom bekerítésével kezdtük. Mivel addig nem volt kerítés, a templom mellett sok szemét gyűlt össze, amit el kellett távolítanunk, a továbbiaktól meg kellett óvnunk a helyet. Mivel községi, illetve megyei tanácsos is voltam, sikerült elintéznünk a terület visszaigénylését, aminek az elkerítéséhez nagy lelkesedéssel láttunk. Ennek példázására csak annyit, hogy a területet közel 80 centi magasságra fel kellett tölteni. A hívek saját szállítójárműveikkel, két nap alatt 160 traktorutánfutó földet szállítottak a helyszínre, egyengettek el önkéntes munkában. A helybeli vállalkozók is besegítettek, elkészítettük a kerítést, utána a kertben parkot építettünk. Azt is sikerült elérnünk, hogy a templom mögötti, szeméttel telt teret parkosítsuk, majd a parókia alagsorában az ifjúság hatékony közmunkájával egy 110, illetve egy 170 négyzetméteres klubot építettünk. Ahol a továbbiakban minden ifjúsági programot, összejövetelt, születésnapot, névnapot, szilveszteri mulatságot szerveztünk. Volt, amikor több mint 180 fiatal szórakozott együtt, békességben, kulturáltan. Ahányszor Pécskán járok, nosztalgiás boldogsággal tekintek, illetve gondolok a mi nagy összefogásunk gyümölcseire, a párját ritkító templomkertre, a mögötte lévő parkra, a klubokra, a sekrestyével kibővített kistemplomra. Nem titkolom, büszkeséggel tölt el, amiért mindezeket szinte semmi pénzből, határtalan lelkesedéssel, rengeteg önkéntes munkával létre tudtuk hozni – meséli a főesperes fátyolos hangon, elérzékenyülve.– Hány tagja volt akkor a pécskai Kolping családnak?– 360-an voltak, igen kulturáltan szórakoztak. Az ipartestületben évente 4-5 bált szerveztünk a számukra. A színvonalas programmal felvezetett, civilizált rendezvények akkora népszerűségnek örvendtek, hogy román értelmiségi fiatalok is megkerestek bennünket, hogy fogadjuk közénk őket. E mozgalmas pécskai évek örökös emlékként, ritka szép élményként maradtak meg bennem, hiszen tranzit-plébániaként működtünk. Nálunk mindig történt valami. Nem volt olyan hét, hogy szállóvendégek ne érkeztek volna, akár 30-40-en is az anyaország és a Székelyföld közötti utazók közül. Sokszor elkísértem őket a határátkelőig. Amikor a németországi kolpingosok érkeztek adományokkal, 3-4 napig a parókián laktak. Jó volt a pécskaikkal dolgozni, őket szolgálni. – Pécskáról hova szólította a kötelesség?– 9 és fél évi szolgálat után 2001-ben a temesvári Gerhardínum Katolikus Líceum igazgatójává neveztek ki. Nagy szerencsém volt, amiért a leköszönő misémet a püspök úr celebrálta, mivel magam, sírástól elszorult torokkal képtelen lettem volna prédikálni. Tíz év alatt ugyanis egy közösséggel olyan sok érzelmi kötődés alakul ki, hogy rettenetesen nehéz megválni tőle. A Gerhardínumban tett háromévi szolgálat után a püspökséghez benyújtottam a kérelmet a pasztorációhoz való visszatérésre. Belefáradtam a Politechnika vezetőségével folyamatossá vált vitákba. A líceum ugyanis egyetlen emeletre volt bezsúfolva, de hosszas huzavona eredményeként sikerült a 160 diákunk számára kikunyerálnunk még egy, teljesen tönkre - tett emeletet. Amit egyévi kemény munkával sikerült rendbe tennünk, a líceum tevékenysége immár sokkal kényelmesebb, korszerűbb körülmények között zajlott.– Hol kapott parókiát?– Újszentesre neveztek ki plébánosnak, de egy évig a líceum igazgatói tisztségét is betöltöttem. Amikor felmentettek az igazgatói tisztségből, komolyan hozzá lehetett látni a közösségépítéshez, az egyházközség jövőjét megalapozó Kolping család létrehozásával. Ami kisebb volt ugyan a pécskainál, de lelkes fiatalokat tömörített. A helybeli polgármesteri hivatallal jó kapcsolatok alakultak ki, mivel a polgármester bevezette a diákétkeztetést, amihez a parókia hittantermét használhatta. Ehhez hőszigetelő nyílászárókat szerelt fel, együtt korszerű konyhát hoztunk létre, amit jelenleg is használnak különféle nagyobb összejövetelek alkalmával. Az ott töltött 6 év alatt 160 személy teljes kiszolgálására alkalmas felszerelést sikerült összegyűjtenünk.– Hogy került vissza Ótelekre?– Mivel Óteken bizonyos feszültség, meg nem értés alakult ki a leköszönt kolléga és a hívek között, a püspök úr megkért, vállaljam el, térjek vissza, mivel én ismerem legjobban az ótelekieket. De hozzátette: a jelenlegiek már nem a régiek. Természetesen, velük együtt a magyarszentmártoniak, az aurélháziak, a keresztesiek, a csávosiak és az öregfalusiak is hozzám tartoznak. Nagyon kedvesen fogadtak. Éreztem, valóban örvendenek a visszatérésemnek. Sokan külön is megkerestek. Mivel a parókián lévő ifjúsági klub zárva volt, első dolgom volt kinyitni és meghívni a fiatalokat. Akik első szóra jöttek, kitakarították, újra birtokba vették. Egy hónappal a visszajövetelem után, amikor a karácsonyi műsort készítettük, olyan eset is volt, hogy 40-en is eljöttek. Azóta itt tartják a születésnapokat, a névnapokat. Közben a szemben lévő bárt, ahol azelőtt gyakori verekedés esett, a fogyasztók hiánya miatt bezárták. Nem tiltottam meg nekik, hogy korlátolt mennyiségben italt is hozzanak. A legfontosabb elvárásnak, a civilizált viselkedés, a szórakozás feltételeinek azonban maradéktalanul eleget tesznek. A karácsonyi műsorban 28 diák és fiatal vett részt, először telt ház előtt, az itthoni kultúrotthonban adtuk elő, majd a környékbeli településeken, sőt Újszentesen is vendégszerepeltünk. A szülők jóvoltából saját autókkal utaztunk, nem volt szükség autóbuszt rendelni. Karácsonyi vakáció idején, a zsombolyai árva gyermekek otthonából 10 gyermeket hoztam a parókiára. A hívek önkéntesen, előzetes beosztás szerint, naponta ketten, hárman készítették számukra az ebédet, a vacsorát, takarítottak, élelmet hoztak. 18 napig 10 gyermek itt étkezett, de szinte semmit nem kellett vásárolnom. Megegyeztem Böjte Csabával, hogy ezután vakációban rendszeresen elhozom a gyermekeket. Tehát rengeteg pozitív tapasztalatot, építő jellegű élményt szereztem visszaérkezésem óta.– Tehát a jelenlegi ótelekiekkel is lehet együtt dolgozni?– Maradéktalanul szót tudok érteni nem csak velük, mind a 6 település híveivel. Közben elindítottuk az egyházi ingatlanok javításának a tervezetét is, noha elődöm sokat dolgozott, a parókiára is bevezette a központi fűtést. Lassan anyagilag is rendbe jövünk, a szinte üresen átvett kassza ellenére, a napokban a központnak befizettem az egész évi hozzájárulást és pénzünk is maradt. Ha a hívekkel szót tudunk érteni, szeretetben, Isten áldásával minden javításra, közösségépítő munkára futja anyagiakból, türelemből, állhatatosságból.