Sorsdöntő választás: öröm, vagy szomorúság?

„Egyszülött Fiát elküldte az Isten e világra, hogy éljünk általa”

(1. János 4, 9.)

 Mindannyiunk életét végigkíséri egy nagyon fontos kérdés: hogyan indult az emberi élet? Ezzel együtt felmerül az a kérdés is: miért élünk egy ideig e földön, és mi lesz utána? Visszavonhatatlanul megszűnik létezésünk, vagy örökké tovább élünk valahol másutt? Az evolúciós elmélet képviselői, az ateisták azt állítják, hogy az életet minden célkitűzés nélkül, évmilliók folyamán pusztán az anyag „forrta ki” magából. A halállal mindennek vége, és nincs Isten, aki előtt egyszer számot kellene adnunk. Ezzel egyértelműen szemben áll a Biblia állítása. Ésszerűtlen azt feltételezni, hogy egy minden tervet nélkülöző folyamat eredményei vagyunk. Az ember teremtéséhez a Biblia szerint egy konkrét terv szolgált alapul, amely elhangzott a Szentháromság közös döntése alapján többes számban: „Alkossunk embert!” Ezt a tervet rögtön követte a megvalósítás: „Megteremtette Isten az embert a maga képmására.” (1 Mózes 1, 26–27.) Az Újszövetség a teremtés gondolatainak további részleteibe avat be bennünket, ezt mondva a Teremtő személyéről: „Mert benne (Jézus Krisztusban) teremtetett minden a mennyen és földön, a láthatók és a láthatatlanok.” (Kolossé 1, 16.)  Jézusról viszont ezt olvassuk: „Akit (Isten) mindenek örökösévé tett, aki által a világot teremtette.” (Zsidók 1, 2.) Ezek után alapvető fontosságú tudomásul venni Jézus kijelentését: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához csak én általam.” (János ev. 14, 6.) Ő az egyetlen ajtó, amely a mennyországba vezet. Ezért igaz a megállapítás: „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van.” (János ev. 3, 36.) Ezzel szemben, aki nem vesz tudomást arról, hogy a fizikai halál után a túlsó parton az élet folytatódik, örök kínok között tapasztalja, hogy nincs visszatérés, hogy amit ezen a földön elrontott, ott már nem tudja jóvátenni, a kegyelmet elkérni.

 Kedves nemzettársaim! A Biblia a teremtés kapcsán világosan fogalmaz: „Minden, ami teremtetett igen jó.” (1 Mózes 1, 31.) Ez az értékelés a teremtés egészére vonatkozik, és így az első emberre is. Amit elengedhetetlenül fontos megjegyezni: „Megformálta az Úristen az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte orrába. Így lett az ember élőlényé.” (1 Mózes 2,7.) Nos, az öröktől fogva létező Teremtő Isten, halhatatlan szellemi lény, így önmagából csak halhatatlan részt adhatott az embernek, ami érzékelteti a teremtés célját: örök, boldog együttlét az emberrel egy csodálatosan megteremtett világban. A tragédia, az elszakadás akkor következett be, amikor a Sátán, a bukott angyal sugallatára az ember engedetlenné vált Teremtőjének szeretetből elmondott figyelmeztető szavai iránt. Mindent rendelkezésére bocsát, csak a jó és rossz tudása fájának gyümölcséből ne egyen. Nos, mivel az engedetlenség az Örökkévaló elleni bűnnek tekinthető, érvényre jutott a „szomorúság” törvénye is: „Mert a bűn zsoldja a halál.” (Róma 6, 23.) A bűn által „tolakodott” be a valaha igen jó világba a halál. Azóta hatalmasodott el az egész teremtésen a romlás és a pusztulás, ami az emberi élet állandó kísérője lett ezen a világon. A napi hírek bőven ontják reánk a természeti katasztrófákról szóló tudósításokat, de ami ezen felül van az emberi mélyre süllyedésekből fakadó tragédiák egyértelműen utalnak arra, hogy a Sátán uralma egyre fokozottabban érvényesül az emberek magatartásában. A háborúk, a döbbenetesen növekvő migrációból fakadó zuhanás, a világ vezetőinek korrupciós botrányai mind-mind arról szólnak, hogy a végső számonkérés egyre közeledik.

Drága magyar testvéreim! Véges emberi értelmünkkel az Örökkévaló Teremtő Isten lényét felfogni lehetetlen, sőt szeretetének határtalan lángolását sem tudjuk megérteni. János apostol, aki Jézus Kisztus mellett volt még a keresztre feszítés alkalmával is, az első levelében világosan fogalmaz: „Istent soha, senki nem látta; ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk...” (1 János 4, 12.) Jézus a Mennyei Atya képviseletében jött e földre megmentésünkért. Ő maga is elmondta, „aki látott engem, látta az Atyát”. Ha az emberi agy révén elképzelhetetlen dolgokat vizsgáljuk, az is meghaladja értelmünket, hogy Jézus a halhatatlan Isten, földi halandó testet öltött, hogy a bűneink miatt reánk kiszabott halálos ítéletet elszenvedhesse. Igen, ebben az esetben is csak azt lehet mondani: az ember iránt érzett határtalan szeretet lángolása. Ezek után nem döbbenetes, hogy a „keresztről elnevezett világ” a mai kereszténység is egyre kihűlőben van? Sátán a digitális technikával még a keresztények kezéből is kiszorítja a Bibliát. Isten, az örök szeretet azonban nem „diktátor”. Kényszerítés nélkül minden földre született embernek felajánlja a választás lehetőségét. Aki viszont nem fogadja el a Teremtő Isten nyújtotta lehetőséget, hogy Jézus Krisztus keresztáldozatára való tekintettel elkérje a kegyelmet, bűneivel együtt megy át a „túlsó partra”, ahol már nem lehet változtatni a végzetes helyzeten. A sorsdöntő választás tehát itt a földön történik. Sokan megelégszenek csupán annyival, amit a Sátán sugalmaz: hát én keresztény vagyok, nevem szerepel valamely egyház nyilvántartásában, és ennyi elég az én üdvösségemhez. Nos, Jézus Krisztus világosan elmondta, hogyan történnek az események e földi élet után. A túlvilágra átlépők teljes öntudatuknál vannak, ott szellemi lényük nem lesz öntudatlan, néma. Csak a „portest” marad itt. Egy gazdag nem adott teret Istennek életében, a koldus Lázár, Istenre bízta magát. Jézus elmondta, mindkettőjük helyzetét halálukat követően: „Történt pedig, hogy meghalt a koldus, és felvitték az angyalok Ábrahám kebelére. Meghalt a gazdag is és eltemették. A pokolban kínok között gyötrődve felemelte a tekintetét”. (Lukács ev.16, 22–23.) Tehát a halál révén mindketten elhagyták ezt a világot, és most egy teljesen más helyen vannak. Bár előzőleg mindketten ugyanazon városban éltek, most merőben más a tartózkodási helyük. Egyik a dicsőségben van, a másik a gyötrelem helyén. Adja Isten, hogy minden magyar ember értse meg az Üdvözítő Jézus Krisztus üzenetét: vérem a ti megmentésetekért folyt a kereszten, hogy örökre együtt legyünk a boldog mennyországban. Addig is zengjük őszinte várakozó örömmel: „Nemsokára jön, újra visszajön, Jézus Krisztus újra visszajön! Várod-e Urad, mennyei Urad? Kész vagy-e, hogy Megváltód fogadd? Ó én várom az Urat, szemem figyelve kutat; várom boldog örömmel, szívem Néki énekel.”

Bátkai Sándor