Csatlakozási maraton

Berlinben tárgyalt hétfőn Orbán Viktor, ahol az EU nyugat-balkáni bővítése volt a téma. Magyarország ugyanis soros uniós elnöksége egyik prioritásának nevezte meg a térség évek óta döcögő csatlakozásának előmozdítását. A tárgyalások kedden Luxemburgban folytatódtak külügyminiszteri szinten.

Sürgős lépéseket kell tenni a bővítési politika hitelessége megőrzésére, a tárgyalások csigalassúsággal haladnak, ami „egyszerűen nem helyénvaló” Szjjártó Péter szerint. Jelenleg 7 országgal folynak csatlakozási tárgyalások, tényleges csatlakozásra azonban csak 2030-ban kerülhet sor, s akkor is a hét közül egyelőre csak a parányi, területi és népességi szempontból kb. Temes megyényi Montenegrót említik konkrétan potenciális új tagnak.

Holott Montenegró 2010-ben kapta meg hivatalosan a tagjelölti státuszt és 2012 óta folynak a csatlakozási tárgyalások, Szerbia 2012-ben lett tagjelölt és 2014 óta indultak el a tárgyalások. Albánia és Észak-Macedónia 2014-ben, illetve 2005-ben (!) megkapta a tagjelölt státuszt, de csak 2022-ben kezdődtek el a csatlakozási tárgyalások. Moldova és Ukrajna 2022 júniusában lettek hivatalosan tagjelöltek, a konkrét tárgyalások pedig két évvel később, idén júniusban kezdődtek el.

Szemet szúró lassúság, az uniós kapukat döngetők hátrányos megkülönböztetésre panaszkodnak. A többi kelet-európai ország esetében sokkal gyorsabban zajlott le a folyamat. Magyarország, Csehország, és Lengyelország például 1997 decemberében kapták meg a tagjelölti státuszt, a tárgyalások már 1998 elején elkezdődtek és 2002 decemberében véget értek, az országok pedig 2004 óta EU-tagok. A balti országok, Szlovákia, Románia és Bulgária 1999 decemberében lettek hivatalosan tagjelöltek, s rögtön a karácsonyi–újévi vakáció után, 2000 elején elkezdődtek a csatlakozási tárgyalások, melyek 2003-ban, illetve Románia és Bulgária esetében 2006-ban zárultak le, s 2004-ben, illetve 2007-ben uniós tagokká váltak. Vagyis a csatlakozási tárgyalások elkezdődtek rögtön a tagjelölti státusz megszerzése után és 3-tól maximum 6 évig terjedtek. A nyugat-balkáni országok esetében viszont 2 és 17 év közötti idő telt el a tárgyalások elkezdéséig és 10-12 év után is elhúzódnak!

Brüsszel politikai, intézményi és gazdasági reformokhoz köti a csatlakozást, az EU-s tagság pedig nagy vonzerő volt, a keleti országok annak reményében hajtottak végre szemrebbenés nélkül minden brüsszeli utasítást, még ha olykor-olykor nagyokat nyeltek is. Reális tagsági kilátás hiányában a mostani várakozók viszont nemigen hajlandók Brüsszel ízlése szerint átrendezni országaik belső szerkezetét, a minimális reformok is csigalassúsággal haladnak, az eurószkepticizmus pedig növekszik, főleg Szerbiában, amely leszögezte, hogy bizonyos feltételeket hajlandó teljesíteni, de nem mindet, sőt Belgrád is feltételeket szab Brüsszelnek a csatlakozás fejébeb. Törökország – amellyel 2018-ben felfüggesztették a 2005-ben elindított tárgyalásokat – pedig semmilyen brüsszeli feltételt sem teljesít többé, ha az EU komolyan gondolja a bővítést, fogadja be Törökországot úgy, ahogy van, mert van élet az EU-n kívül is.

Ez viszont aggasztja Brüsszelt, az EU vonzereje lényegesen csökkent az utóbbi években, a csatlakozásra várók korántsem olyan lelkesek, mint az azóta taggá vált keleti országok az ezredfordulón, s egyre inkább az EU-n kívüli alternatívák felé kacsingatnak. Ami presztízsveszteség Brüsszel számára, és geopolitikai veszélyforrás. Oroszország és különösképpen Kína hajlandó felkarolni a megvárakoztatott országokat, előbbi politikai, utóbbi politikai és gazdasági téren egyaránt. Brüsszelnek pedig úgy hiányzik a potenciális EU-ellenes Kína- vagy az orosz barát kis kerékkötők, mint mókusnak az erdőtűz. Ezért igyekszik feléleszteni a reményt a Balkánon, illetve karolja fel Ukrajnát és Moldovát. Ezért fontos jelezni számukra, hogy nem kopognak zárt kapukon, még ha az előttük álló út politikai aknamezőhöz hasonlít is.