Ki a rusz?

Lech, Cech és Rusz, a három testvér világgá indult népes családjával, északra, nyugatra, illetve keletre. Mindhárom talált egy szépséges helyet, ahol letelepedett, majd a megszerzett területet magáról nevezte el. Így keletkezett a lengyel, a cseh és a rusz nép. A magyar honfoglalás fehér lovas legendájához vagy a Dragoș Moldva alapításának legendájához hasonlóan ezen legenda több szláv népnél is előfordul, többféle változatban. Az előbbi változat a lengyeleknél, ukránoknál és oroszoknál fordul elő, a cseh változatban csak két testvér – Cech és Lech – szerepel, míg a horvátoknál a három testvér neve Lech, Cech és Chrvat.

A legendás Lech, Cech és Chrvat nevű ősatyák utódai kapcsán nincs vita, egyértelmű, hogy melyik mai nemzetekhez kötődnek. Rusz esetén bonyolultabb a helyzet, az ukránok és az oroszok is magukat tekintik a legendás ősatya egyetlen jogos leszármazottjának.

Nagy Vladimir kijevi nagyfejedelem 988-ban (12 évvel Szent István király előtt) térítette meg a rusz állam szláv lakosságát az ortodox kereszténységre – az ukránok és az oroszok is ezt tekintik nemzetük születésének. A Kijev központú állam elnevezése Rusz volt, gerincét azonban a Kijeven áthaladó Dnyeper  folyó jelentette, területe pedig főleg a mai Ukrajnára és Belaruszra terjedt ki. A mai Oroszországnak kevés köze volt a Kijevi Rusz államhoz, annak távoli perifériája volt, noha az oroszok is ugyanúgy nemzeti bölcsőjüknek tekintik a nagy tatárjárás által 1241-ben megsemmisített államot, mint az ukránok. A legendás Kijevi Rusz állam örökségét mindkét nemzet magáénak vallja.

Moszkva szerint azelőtt az oroszok, ukránok és fehéroroszok (belaruszok) egységes nemzetet alkottak. A tatárjárás után a Dnyeper menti magterületek litván, majd lengyel uralom alá kerültek hosszú évszázadokra, miközben a keleti periféria 250 éves tatár iga alá. Az orosz történelem szerint emiatt különültek el az oroszok ősei az ukránok és belaruszok őseitől 1241 után – majd további 400 év után utóbbiak is egymástól –, s az addig egységes nyelv is csak azután vált szét. Ez volt a cári idők és a szovjet rendszer hivatalos ideológiája, a háromágú (nagy-, kis- és fehér-) orosz nemzet elmélete. Az orosz cárok számára az ősi Rusz földjeinek visszaszerzése volt külpolitikájuk alapköve, erre hivatkoztak folyamatos hódító hadjárataik elindításánál.

Az ukrán történészek szerint már a Kijevi Rusz állam is egymással ugyan rokon, de jól elkülönült keleti szláv törzsek és kisebb fejedelemségek laza szövetsége volt, ahol gyakoriak voltak a tartományok lázadásai és fegyveres konfliktusai, s csupán erőskezű nagyfejedelem idején érvényesült a központi hatalom. Moszkva alapítója, Jurij Dolgoruki például felégette és kifosztotta Kijevet 1147-ben – amúgy Dolgoruki hosszú kezeket jelent, mintegy évszázadokra előre kijelölve Moszkva külpolitikai céljait. A Kijevi Rusz állam szláv népessége már akkor is annyira eltért egymástól, mint például a csehek és a lengyelek vagy a bolgárok és a szerbek. Kijevi történészek szerint az ukrán nyelv nemcsak manapság, hanem már a tatárjárás előtti időkben is közelebb állt a lengyelhez, mint az oroszhoz. Tekintettel az óriási távolságokra és a közlekedési és kapcsolattartási nehézségekre, alighanem igazuk van, a tizenkilencedik századi nemzeti ébredés előtt még a szentpétervári nyelvészek is furcsa lengyel nyelvjárásnak minősítették a Dnyeper folyó mentén élő egyszerű ukrán és belarusz parasztok beszédét.

Az ukránok is elismerik, hogy a legjelentősebb különbség valóban a tatárjárás után következett be, amikor a litván nagyfejedelmek majd a lengyel királyok fennhatósága alatt az ukránok (és belaruszok) évszázadokig az európai civilizáció részesei maradtak. A katolikus Litvánia, majd a még katolikusabb lengyel–litván közös állam alattvalóiként az ukránokat is érintette az európai vérkeringés, az európai civilizációt oly jelentősen befolyásoló reneszánsz, reformáció, humanizmus és felvilágosodás hozzájuk is eljutott, miközben a távoli oroszok a tatár iga alatt elbarbárosodtak, és elszigetelődtek Európától, egészen Nagy Péter cárig. Az orosz maszk mögül mindig előbukkan a tatár arc – a híres/hírhedt megállapítás tizenkilencedik századi orosz értelmiségiektől származik, az országban uralkodó despotizmusra, a társadalmi apátiára, az önkormányzatiság teljes hiányára és a parasztok kollektivista szemléletére utalva.

Kijev szerint 1654 (Kelet-Ukrajna), 1793–95 (Közép-Ukrajna) és 1939–44 (Nyugat-Ukrajna) nem a testvérnemzetek újraegyesülésének felemelő pillanatai, hanem az orosz hódítások időpontjai, melyek rabságba kényszerítették az ukrán nemzetet. Olyannyira, hogy az oroszok elbitorolták az ukrán történelmet. Sőt, még a nemzetnevet is! Kb. 1700-ig (Nagy Péter cárig) az orosz név (és annak deriváltjai) kizárólag a mai ukránok és belaruszok őseire vonatkozott, a mai oroszok őseit pedig fővárosuk nyomán muszkának nevezték. A kelet-európai népek nyelveiben ez nyilvánvaló, a magyar, lengyel, litván, román, szlovák, szerb stb. nyelvterületen előforduló orosz és hasonló régi település- és családnevek egyértelműen ukrán jellegű keleti szlávokra utalnak, nem a távoli oroszokra, kiknek puszta létezésükről sem volt tudomásuk a középkori magyaroknak, románoknak vagy erdélyi szászoknak. A rusz elnevezés latin formában ruthenus lett, abból származik az ukránok és belaruszok másik elnevezése, a rutén (vagy ruszin) – románul ruteni, vagy rusneci, németül, pedig ruthenen. Az ukrán elnevezés csak az első világháború után vált általánossá, addig ők maguk és mások is a rutént/ruszint használta, a cárok birodalmában pedig kisoroszoknak nevezték. A mai oroszok őseit minden európai nép muszkának (románul muscali, németül moskalen) nevezte, olyan 1700-ig hivatalosan is, népiesen viszont a második világháború idejéig. Az összes európai krónika egyértelmű e tekintetben: Oroszország alatt lényegében a mai Ukrajna középső és keleti területét értették, a távolabbi területekre, vagyis a mai Oroszországra viszont sosem használták. A litván és lengyel történelmi levéltárakban, vagy a Vatikán archívumában évszázados oklevelek sokasága található, melyek az Oroszország elleni moszkvai támadásokról tudósít! A tizenhatodik század második felétől Moszkóvia barbár serege rendszeresen megtámadta a lengyel–litván közös államot, mindenekelőtt annak keleti tartományait, a Dnyeper menti Oroszországot. Ezért Ukrajnában lakossági petícióban kérték, hogy ne az Oroszország elnevezést használják agresszor szomszédjukra, hanem elevenítsék fel a régi Moszkóviát. Amúgy függetlenné válásakor a rövid nemzeti újjászületést átélő Fehéroroszország is a Kijevi Rusz államra utaló Belarusz elnevezést választotta az ország hivatalos nevének, a szovjet időkben használt, és Oroszországra utaló Belarusszia helyett.

Az ortodoxia öröksége ugyanolyan kérdéses, a tatárjárás nyomán a keleti szlávok ortodox pátriárkája áttette székhelyét a feldúlt, ezer sebből vérző Kijevből előbb néhány északibb, biztonságosabb városba, majd végül Moszkvába. Vagyis a vehemensebb ukránok szerint Moszkva nemcsak az orosz nevet és a Kijevi Rusz állam dicső történelmet bitorolta el jogos kijevi örököseitől, hanem az egyházat is. Ezért is vált külön 2019-ben konstantinápolyi beleegyezéssel az ukrán ortodox egyház az orosztól, s az eredeti, 988-ban létesített Kijevi pátriárkátus egyetlen jogos utódjának tekinti magát. Ha már a legendás rusz nemzetnevet nem lehet visszaszerezni, legalább a dicső egyház térhessen vissza Kijevbe. Végül is 988-ban Nagy Vladimir fejedelem a Dnyeper folyóban keresztelte meg alattvalóit, nem a Moszkva folyóban, ahol akkoriban még nem is létezett város.