Modern zene

Elég régóta folyik a vita szakmai körökben, hogy miként újulhatna meg a zeneirodalom. Már száz évvel korábban is próbálkoztak, az egyik úttörőt Bartók Bélának hívták. Ennek ellenére (legyünk őszinték) a világ bármely pontján még mindin a klasszikus zene viszi a prímet. Ha J. S. Bach-, Mozart-, Beethoven-művet kínál a program, arra most is megtelnek a koncerttermek. Hasonlóan az operaházak nézőterei Verdi, Puccinim, Wagner legtöbb operájának előadására. Az sem véletlen, hogy a manapság divatos villámcsődületeken eljátszott darabok között dominál Beethoven Öröm ódája, illetve Verdi Traviata és Nabucco, Bizet Carmen című operájának legismertebb dallama, avagy Ravel Bolerója.

Országunkban valamikor a hatvanas évek végén vezették be azt az úzust, hogy a szimfonikus hangversenyeken kötelező módon minden programba be kellett iktatni egy kortárs hazai zeneszerző „modern” zenéjét. Aradon evvel az általában néhány perces darabbal kezdődött a koncert. A szimfonikus zene kedvelői egymás között (a mozikban a játékfilm megkezdése előtt vetített híradó mintájára) ezt „zsurnálnak” nevezték, s legtöbbször ki is hagyták, csak a második darabra mentek be a terembe. Az üres széksorok, a zenészek nyilvánvalóan hiábavaló munkájának ellenére sem volt apelláta, senki sem mert szót emelni a pártutasítás ellen. 

Akkoriban egy ideológiailag jól „képzett” kulturaktivista úgy magyarázta a rendelkezést, hogy a munkásemberekkel (lásd: az öntudatos proletárt!) így akarják megismertetni az új, modern hangzású szocialista műveket. (Mint az irodalomban Az új ember kovácsa vagy az Így edződik az acél című, az iskolai tantervbe is beiktatott „remekműveket”.) 

Nos, azóta eltelt legalább fél évszázad, s az akkori zeneszámok többségére mindmáig nem sikerült „rákapatni” a közönséget. És az utána születettekre is alig. Nem tudom, hogy mindeddig hogyan nem jöttek rá az érintettek (zeneszerzők és megrendelőik), hogy az emberi lényekben az marad meg maradandóan, ami dallamos, amit dúdolni, énekelni lehet. A zavaros hangzás, a kakofónia nemhogy nem hoz lelki megnyugvást, hanem kimosódik az agyból, azt nem lehet felidézni. Olyan nem szerepel egyetlen nép folklórjában sem!

Még egyetemi tanulmányimból maradt meg az Itália egyesítése témából előadótanárunknak az a hozzáfűzése, miszerint az itáliai államok egyesítéséhez hozzájárult az olasz zene is. A 19. században az itáliai városokban még a suszter- és szabóinasok is a népszerű operák áriáit az utcán fütyülve szállították haza a mestereik elkészítette lábbeliket vagy ruhadarabot. A modern olasz állam megteremtésekor, a risorgimento idején Verdi operáinak a dallamai buzdították a hazafiakat az osztrák megszállás elleni kitartásra. Az olasz hangzású zenéről ismerték fel egymást az egyesülés hívei, de a karbonári mozgalom tagjai is. A Pó síkságától egészen a szicíliai Palermóig – fejtegette tanárunk. 

Elgondolkoztam: manapság már nem divat az utcán fütyülni. Még munka közben sem hallunk ilyenfajta megnyilvánulást az állványon tevékenykedő kőművesektől.  De kíváncsi lennék: ha netalán megkérnék egy rendszeres koncertjáró zenebarátot, hogy ugyan dúdoljon már el egy 20. század végi 21. század eleji alkotásból egy részletet, idézzen fel egy ismert taktust, vajon mit tenne? 

A fentiekről egy, a zenével kapcsolatos vicc jutott eszembe. A konzervatórium komponista szakán frissen végzett hallgató az őt faggató újságírónak azt nyilatkozza, hogy manapság már nem érdemes zeneszerzőnek készülni, mert a nagy elődök már elírtak előlük minden jó harmóniát. Talán van benne némi igazság, de azért mindenképpen próbálkozni kellene.