Nyugatiak és keletiek, avagy megalkuvók és keményvonalasok

Klaus Iohannis hivatalosan is bejelentkezett a NATO főtitkári tisztségére. Általánosan elfogadható utód hiányában tavaly ugyanis harmadszorra hosszabbították meg Jens Stoltenberg 2019-ben lejárt mandátumát.

Jelenleg az ügyvívó holland kormányfő, Mark Rutte tűnik legesélyesebbnek a tisztség elnyerésére, Párizs és Berlin erőteljes lobbija nyomán a washingtoni balos vezetés is őt támogatja. Rutte azonban korántsem örvend általános támogatásnak. Hollandia a mai napig sem teljesítette a NATO 2014-ben konszenzussal elfogadott célját, hogy GDP-je legalább 2%-t védelemre fordítja. Holott Obama, Trump és Biden elnökök többször is felszólították erre a NATO európai tagjait, Rutte pedig rövid megszakításokkal 2012 óta folyamatosan Hollandia kormányfője volt, bőven lett volna ideje teljesíteni annak a katonai szervezetnek a célkitűzéseit, amelynek főtitkári tisztségére pályázik. Emiatt Kelet-Európában már jelölése is felháborító sokak számára. Kormányfőként sem alkotott semmi maradandót, éppen ellenkezőleg, tökéletesen megtestesíti a baloldal ’hasznos idiótáját’, irányítása alatt a holland hagyományos jobboldal a baloldal szekértolójává vált, akárcsak a német „kereszténydemokraták”. Rutte amúgy a negyedik holland NATO-főtitkár lenne, miközben kelet-európai egy sem volt!

Emiatt morognak is rendesen Kelet-Európában, a keletiek nem lehetnek másodrangú NATO- és EU-tagok. Mert az EU vezetői tisztségének elosztásánál ugyancsak jelentős a nyugati túlsúly és a keleti alulreprezentáltság, úgy hogy a nyugati vezetők többnyire csapnivalók, lásd pl. von der Leyent és elődjét, Junckert vagy Borrellt és elődjét, Mogherinit. Keleten viszont van jó néhány rátermett politikus, mint például Kaja Kallas, Észtország miniszterelnök asszonya, vagy Radoslaw Sikorski lengyel külügyminiszter. 

Csakhogy a kelet-európaiak általában keményvonalas oroszellenes politikát szorgalmaznak, ami szálka a megalkuvó nyugatiak szemében. A nyugati „galambok” mindent bevetnek, nehogy kelet-európai „héja” kerüljön a NATO-főtitkári székbe, vagy EU-s vezetői tisztségekbe. Az Ukrajna elleni orosz agresszió kiélezte a már korábban is meglévő ellentétet, sőt, némi átcsoportosítást is hozott. A skandinávok egyre inkább a keletiek keményvonalas oldalára állnak az orosz agresszivitás megfékezésére, s a britek is héjáknak számítanak az amerikai középutasokhoz képest. Tavaly például a Fehér Ház ezért utasította el – Párizs és Berlin közbenjárására – Ben Wallace brit honvédelmi miniszter NATO-főtitkári jelöltségét, vagy Mette Frederiksen dán miniszterelnök asszonyt. Németország ugyanis a NATO távolról leggyengébb láncszeme, egyetlen tagország sem építette le tudatosan oly mértékben hadseregét, mint ő, az orosz titkosszolgálatok sem épültek be egyetlen más ország vezetői közé sem oly mértékben, mint Németországban, amint a minapi lehallgatási botrány is bizonyítja. Berlin továbbra sem hajlandó Taurus rakétákkal segíteni Ukrajnát, ami nemcsak Kijevben, hanem a legtöbb kelet-európai fővárosban kicsapta a biztosítékot. Nem hiába hallgatta le Obama idején a CIA Merkel telefonját, Berlin még a partnerek számára is megbízhatatlannak bizonyult.

Berlin azonban nem hajlandó háttérbe vonulni, továbbra is kavarja a kártyákat. Félő, hogy sikerrel jár. Az új NATO-főtitkárt a nyáron, vagyis még Biden elnök idején választják meg, az EU-s tisztségek elosztásánál pedig eleve komoly szava lesz. 

Nyugat-Európa ámokfutása ismét háttérbe szorítja Kelet-Európa józanságát és rátermettségét? A keletiek továbbra is másodrendű NATO- és EU-tagok maradnak, vagy végre a realizmus a rózsaszín nyugati utópiák fölé kerekedik?