Túlszabályozás

Két hónapja, vagyis lényegében az újév kezdete óta tartanak a gazdatüntetések Európában. Immár az egész EU-ban állandó jelenség, Brüsszel és számos más főváros és nagyváros közlekedését bénítják meg a traktorokkal, mezőgazdasági gépekkel felvonuló gazdák.

Első látásra a sorozatos tiltakozások akár meglepőnek is tűnhetnek, a gazdákat sehol sem kényeztetik el jobban, mint az EU-ban. Az uniós gazdák ugyanis távolról a legnagyobb pénzügyi szubvencióban részesülnek a kerek nagyvilágon. Ott, ahol akad ilyen-olyan állami szubvenció (USA, Kanada, Argentína, Ausztrália stb.) az meg sem közelíti az EU-s szubvenciók mértékét, a világ legtöbb országában pedig semmilyen szubvenció sincsen, a termelők csakis önerejükre számíthatnak a piaci versenyben.

A világ távolról legjobb helyzetű gazdái mégis utcán tiltakoznak hetek óta EU-szerte hátrányos versenyhelyzetre panaszkodva. Mert igenis versenyhátrányba kerültek, az ideológiai indíttatású EU-s szabályozás taszította őket oda. Brüsszelben amúgy is erős a hajlam a túlszabályozásra, egészen az uborka görbületéig. A zöldek és a mélyzöldek nyomására elfogadott úgynevezett zöld átállás előírásaival betelt a pohár. Annak teljes menetrendjét ugyanis törvényileg szabták meg, egész gazdasági ágazatokra lebontva, mint annak idején a szocialista tervgazdaságokban. Költségeit pedig a gazdákra és a többi gazdasági szereplőre hárították. A politikai elit elefántcsonttornyában, ideológiai alapon hozott, s a társadalomra ráerőltetett döntések ismét fölülírják a józan észt és a gazdasági realitásokat – az egykori elvtársakat elfogná a sárga irigység. Az EU-s gazdák viszont nem hajlandók megfizetni Brüsszel ideológiai ámokfutásának árát. Az EU-n kívüli gazdák ugyanis nem kötelesek hasonló költséges szabályok betartására, ezért olcsóbban termelnek, az uniós gazdák pedig a mesés agrárszubvenciókkal is anyagi gondokkal szembesülnek.

Holott a közös agrárpolitika, amelyre az EU-s költségvetés legnagyobb hányadát fordítják – egyharmadát, ugyanannyit, mint a regionális fejlesztésre – eredeti célja éppen az volt, hogy Európa legyen önellátó alapvető élelmiszerekből. Az 1946–47-es nagy aszály nyomán a friss világháborús sebeit nyalogató Európa az éhínség szélére sodródott, csak az amerikai élelmiszer-adomány mentette meg, Spanyolországot pedig Argentína egymillió tonnás élelmiszerajándéka. Azóta szerencsére nem került sor többé hasonlóra, az EU megnyitotta piacát az unión kívüli országok előtt. Tavaly óta Ukrajna feljött az EU harmadik legjelentősebb élelmiszer-importőre helyére, Nagy-Britannia a második, Törökország pedig évek óta toronymagasan az első. Ezenkívül az EU élelmiszert importál Afrikából, Kínából és egyéb ázsiai országokból, s szabadkereskedelmi egyezmény megkötését tervezi az Argentínát, Brazíliát, Uruguayt és Paraguayt tömörítő Mercosurral. Ez utóbbi valós vörös posztó a Brüsszelben tüntető gazdák szemében, az olcsó dél-amerikai élelmiszer még inkább kiszorítaná a drága európai termékeket az uniós piacról, mivel rájuk nem hárulnak olyan költséges zöld kiadások. Amúgy a tüntető gazdáknak leginkább a szomszéddal gyűlt meg a bajuk: a kelet-európaiaknak az ukrajnai konkurenciával, a görögöknek a törökökkel, a spanyoloknak a marokkóiakkal, a franciáknak pedig a spanyolokkal, olaszokkal és kelet-európaiakkal, holott utóbbiak is ugyanúgy EU-s tagok, noha a franciáknál valamivel, illetve jelentősen olcsóbban termelnek.

Ideológiai ámokfutása ellehetetleníti az EU-s gazdákat. Sőt, saját ipari termelőit is. A sorozatos földrengéseknek kitett Japán például újraindította a fukushimai atomerőművet és a többi atomerőmű is folyamatosan termel, a természeti adottságok révén viszont egyáltalán nem veszélyeztetett Németország azonban bezárta mindet! Németország áram-exportőrből tavaly óta importőrré vált, az energia ára többszöröse a korábbinak, amivel a teljes német gazdaság hátrányba került, nemcsak a mezőgazdaság.