A reformáció öröksége

„Mert abban Isten maga igazságát nyilatkoztatja ki hitből hitbe, amint meg van írva: Az igaz ember pedig hitből fog élni.”    

(Róma 1,17.)

Az egyház megreformálására irányuló mozgalom állandó tényezőként jelentkezett az 1500-at megelőző két évszázadban is. Ezen törekvések képviselői közűl kiemelkednek Wyeliff János oxfordi egyetemi tanár (1320–1384) és Husz János (1371–1415) prágai lelkipásztor. Őket nevezzük „előreformátoroknak”, mert az iagzi reformáció elindítása, több mint száz évvel később, 1517. október 31-én, dr. Luther Márton (1489–1846) Ágoston-rendi szerzetes nevéhez fűződik.

A reformációnak három fő iránya terjedt el: 

1. a Luther nevéhez fűződő evangélikus,

 2. svájci vagy református, melynek, Zwingli Ulrich (1484–1531) zürichi és Kálvin János (1509–1564) genfi lelkész volt a meghatározója, 

3. a VIII. Henrik (1509–1547) angol király által létrehozott anglikán egyház.

Luther hosszú vívódás után a Bibliában, Pál apostol Római levelében (1. 16–17.) találta meg a választ, miszerint Isten kegyelméből nyerünk bűnbocsánatot. Ezt az efezusi levélben is alátámasztja, mely szerint: „Kegyelemből tartattok meg, hit által, s ez nem tőletek van; Isten ajándéka ez”. (Ef. 2. 8.) Luther tanulmányai ráébresztették, hogy a bibliai megtérés fogalmában a bűnbánaton van a hangsúly, nem pedig azon a következményen, hogy az ember „vezekeljen”. Isten igazsága nem a bűnösök kárhoztatásában található, ehelyett „az igaz ember az ő hite által él”. Ez a felismerés vezetett ahhoz, hogy Luther nagyon kihangsúlyozta a kegyelemből, hit által történő megigazulást.

Az egész régi bűnbocsánati felfogás ellentmondott Luther új meglátásának, ezért 1517. október 31-én kiszegezte 95 pontból álló vitairatát a wittembergi  vártemplom kapujára. Ez nem valami lázadó cselekedet volt. A templomkapu akkoriban az egyetemi hirdetőtábla szerepét is betöltötte. Luther mint egyetemi tanár egyszerűen közzétette gondolatait megvilágítás céljából. Ezzel nem forradalmat akart, sem egyházszakadást, hanem az egyház belső reformját akarta, mely nagyon is időszerű volt. A belső reform, az egyház megújítása a Biblia alapjára való visszaállítása volt, a következő alappillérek (alapelvek) szerint:

1. Sola gratia – Egyedül kegyelemből;

2. Sola fide – Egyedül hit által;

3. Sola Scriptura – Egyedül a Szentírás;

4. Solus Christus – Egyedül Krisztus;

5. Sola Deo gloria – Egyedül Istené a dicsőség.

A reformáció legfontosabb következménye az egyház megújítása, vagyis a Biblia alapjára való visszaállítás volt.

Reformált = evangélium szerint reformált. A latin „re” jelentése: vissza. A reformált szó tehát azt jelenti: visszaállítani. Miközben a régi formájára kívánták visszaállítani az egyházat, valójában a Biblia tanainak felhasználásával „modernizálták” a keresztyénséget. Saját koruk követelményeinek gondolkodásának megfelelően bibliai alapon alakították a keresztyén egyházat.

A protestáns egyházakban megvalósult az anyanyelvű istentisztelet. A szertartások egyszerűsödtek. Az istentisztelet központjába a prédikáció (igehirdetés) került. Reformátor elődeink elhagytak istentiszteleti, gyülekezeti gyakorlatukban, megtartásukban, cselekedeteikben minden olyan gyakorlatot (emberi vélekedések, hagyományok), ami nem a Biblia kijelentése alapján áll. Az evangélium szerint reformált ember tehát az, aki a Bibliát fogadta el élete és hite hiteles mércéjének, útbaigazítójának.

Anyanyelvre fordították a Bibliát, és számos egyházi könyvet írtak és nyomtattak ki más nyelven.

Az irodalom sokat köszönhet a reformációnak. Közismert, hogy nagyban hozzájárult a magyar nyelv irodalmi nyelvvé fejlesztéséhez.

A derék reformátorok nem voltak ellenségei a képzőművészetnek sem. Kálvin szerint: „Isten teremtett világa legyen a képzőművészet tárgya. Csak azokról a dolgokról kell szobrot vagy festményt készíteni, amelyeket az emberi szem képes meglátni”. (Intitutio 11, 12.) Kétségtelen, hogy nem maga a művészet ellen küzdöttek. Nem azért tisztították meg templomaikat, mert haragudtak arra, ami szép, hanem azért, hogy az emberek nehogy Isten helyett képeket, szobrokat imádjanak, nehogy ezekben lássák Istent, vagyis nehogy bálványimádók legyenek.

Magyarországon a XVI. Században 29 nyomda működött, amiből 28 protestáns és csupán egy katolikus. Erdélyben a magyar nyomdászat hőskora Heltai Gáspár (?–1574) nevéhez fűződik. Kolozsvári műhelyéből került ki a XVI. század magyar könyveinek többsége. Bethlen Gábor (1613–1629) Gyulafehérváron Akadémiát (1622) és nyomdát alapított. Magyar kezdeményezésre már 1582-ben kinyomtatták Szászvárosban az Ószövetség román nyelvű fordítását. Bethlen Gábor gyulafehérvári nyomdájában a sok magyar és latin könyv mellett jelent meg 1648-ban az első román nyelvű Újszövetség. I. Rákóczi György (1630–1648) Havasalföldről hozatott cirill betűkészletet, és nagyszámú román nyelvű könyvet nyomtatott. Európai szintet ért el Misztotfalusi Kis Miklós (1650–1702) és Szenczi Kertész Ábrahám (1574–1634) váradi nyomdája is.

Az oktatás új lendületet kapott. Már Rotterdami Erasmus, a kor leghíresebb humanista tudósa célul tűzte ki, hogy az embereknek meg kell tanulniuk olvasni. Anyanyelvi iskolák alakultak meg. Minden felekezet elvei terjesztése érdekében igyekezett minden helységben alapfokú iskolákat alapítani és működtetni, amelyekben az írás, olvasás anyanyelven folyt. Az iskolarendszer alján a falusi iskolák álltak, e felett a mezővárosok iskolái voltak. Ezt követték az olyan városi iskolák, amelyekben mindig külföldön tanult tanárt alkalmaztak. Ezek közül emelkedtek ki híres református kollégiumok. 1531-ben alapították hagyomány szerint a pápai kollégiumot, a debrecenit pedig 1538-ban (lehet, hogy ezek az évszámok pontatlanok, mert már meglévő városi iskolákból alakultak a református kollégiumok). Így vált protestánssá 1547-ben a sárospataki iskola. A legnagyobb iskolákban is csak két tanár volt: a rektor és a helyettese. Ők ketten a nagyobb diákokkal foglalkoztak, a kisebbekkel a nagyobbak foglalkoztak, mint segédtanárok. A reformáció előtérbe helyezte az anyanyelvet az oktatásban is, de különös ellentmondása ennek a kornak, hogy azokban a felső iskolákban, amelyekben latint és görögöt tanítottak, csak ezeken a nyelveken volt szabad megszólalni.

Az első tankönyvek a protestáns, főleg a református nyomdából került ki, s protestáns szerzők művei voltak. Az első magyar mesekönyv (megjelent: 1536), nyelvtan (1539), világtörténet (1559), matematika (1585), szótár (1585) tartoznak ide. A reformáció könyvkiadásának két kiemelkedő műve: Károli Gáspár teljes Biblia-fordítása (1590), és Szenczi Molnár Albertnek a 150 genfi zsoltár magyarra fordítása (1606).

A tudomány is nagyot lépett előre. Kibontakozott a tudományos kutatás szabadsága. Új tudományos fellépések, gyakorlati eredmények, gépek, eljárások születtek. A reformáció tehát a felvilágosodásnak is előfutára volt.

A reformáció, különösen annak kálvini irányzata nem kívánta a természettudományokat az egyház ellenőrzése alá helyezni (mint az előző korban), mert azt vallotta, hogy minden igazi tudományos intézet csak növeli a Teremtő dicsőségét. Sőt, Kálvin azt tanította, hogy a tudósok helytálló ismeretei és a mesteremberek technikai tudása Isten általános kegyelmének ajándékai. A Szentírásban az istenismeretre és az Istennek tetsző életre találunk feleletet, nem pedig természettudományos kérdésekre. Ezért a természettudományos tények, eredmények nincsenek sohasem ellentétben a Bibliával, mert nem hitbeli kérdésekre vonatkoznak.

A munka megítélésében különösen Kálvin mondott újat. Szerinte nem Isten büntetése a munka az emberen, hanem megbízatás. Kötelességgé tette a munkát. Az ipari tevékenységet és a kereskedelmet felkarolta, arra buzdított. A tisztességes kamat szedését megengedte, amit addig mereven elutasított és tiltott az egyház, még a lutheránus is. Kálvin kiszélesítette a munkához való viszonyulás értelmét. Istentől kijelölt „őrhelynek” nevezte kinek-kinek a mindennapi életben betöltött helyét.

Míg a középkori ember életében az alkalmi jó cselekedetekben volt a hangsúly, addig az a kálvinistáknál a folyamatosan végzett és eredményes munkára helyeződött.

A munka gyümölcsében, fáradozásuk eredményességében Isten jótetszését, áldását látták. A munkában, hivatásban az a fontos, hogy Teremtője dicsőségére végezze azt, nem pedig az, hogy mit végez. Lényeges az is, hogy minden hivatást a közösségi fegyelem vállalása mellett lehet igazán betölteni. Weber német szociológus arra a következtetésre jutott, hogy a kálvini teológia életszemlélete fontos szerepet játszott Nyugat-Európában és az Amerikai Egyesült Államokban a kapitalizmus kialakításában.

Kálvin és követői pozitívan viszonyultak az anyagi világhoz, hittek a társadalom fejlődésében, és az értelemnek fontos szerepet tulajdonítottak a társadalom alakításában. Az ország állampolgárainak azt is megengedte Kálvin, hogy ellenálljanak a világi felsőbbségeknek, ha azok törvényellenesen kormányoznak. Mindezekkel a modern polgári társadalom kialakítását segítette elő. Ezek nélkül nem bontakozhatott volna ki a modern európai civilizáció sem.

Komádi Sándor