Kinek a nyelve?

Manapság Litvánia kis ország, területe kisebb, mint Erdélyé, nem egészen 3 milliós lakossága pedig feleannyi. Mintegy két és fél millió litván mellett kb. 200 ezres lengyel kisebbség is él az országban, s további 200 ezer különböző nemzetiségű, ámde orosz nyelvű szovjet telepes. Egykor viszont Európa legnagyobb földrajzi kiterjedésű országa volt. A lengyel–litván történelmi paradoxonról Rajmund Klonowskival, az egyetlen litvániai lengyel napilap, a Vilniusban megjelenő Kurier Wilenski újságíróját kérdeztük.

– Litvánia sorsa hosszú évszázadokig összefonódott a szomszédos Lengyelországgal.
– Valóban, 1386 és 1569 között a két ország perszonálunióba lépett egymással, vagyis a lengyel királyi és a litván nagyfejedelemi tisztséget ugyanaz a személy töltötte be, nevezetesen a híres litván Jagelló dinasztia tagjai. A dinasztia kihalása után a két ország politikailag is egyesült, a lengyel–litván közös államba, a királyi köztársaságba (Rzeczpospolita), melyben a király-nagyfejedelmet a két ország nemessége választotta meg. A közös állam 1795-ös végső felosztásáig maradt meg, amikor Poroszország, a Habsburg Birodalom és mindenekelőtt a cári Oroszország felosztotta egymás között.
– A lengyelek történelmük aranykorának tekintik a Rzeczpospolitát, a litvánok viszont kevésbé.
– Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy sokkal nagyobb állam volt, mint a mai Lengyelország és Litvánia együttes területe, a teljes Belarusz és Ukrajna bő háromnegyede is az ország ugyanolyan szerves része volt. A történelmi Litvánia (vagyis kb. a mai Litvánia és Belarusz) a lengyel nemzeti öntudat, a lengyel patriotizmus bölcsője, sokkal inkább, mint a mai Lengyelország. A lengyel nemzeti eposz, Adam Mickiewicz Pan Tadeusz című műve úgy kezdődik, hogy „Ó Litvánia, édes hazám”.
– Ez furcsán hangzik.
– Lengyelországban egymás ellen lehetett fordítani parasztot és földesurat, munkást és értelmiségit, a társadalmi rétegek között időnként akadtak feszültségek, parasztfelkelések, sőt véres összecsapások is. Litvániában viszont sosem, a lengyelek mindig is összetartottak, vagyoni vagy társadalmi helyzettől függetlenül, a nemzeti összetartozás fölül írt mindent. A lengyel nyelv sokkal korábban vált hivatalossá Litvániában, mint Lengyelországban.
– Fölöttébb paradoxon.
– Kívülállónak annak tűnhet. Az 1569-es politikai egyesülés után a lengyelországi főurak a közös állam központosítását szorgalmazták, a már akkor jelentősen ellengyelesedett litvániai főurak – katolikus litvánok, illetve katolikus és ortodox rutének egyaránt – viszont ellenezték, minden áron igyekeztek megőrizni hazájuk különállását. Manapság ezt leginkább autonómiának neveznénk. Ennek eszközeként már az 1600-as évek derekán a lengyel nyelvet tették Litvánia hivatalos nyelvévé, miközben Lengyelország konokul kitartott a latin mellett. A lengyel nemesi családokban nem törődtek a lengyel nyelvvel, azt csak a cselédekkel és a parasztokkal használták, a műveltség mindenekelőtt a latin klasszikusok, kisebb részt a francia nyelv ismeretére összpontosított. Büszkék is voltak rá, gyakran hangsúlyozták klasszikus latin műveltségüket. Ellenben a litvániai nemesek tudatosan művelték a lengyel nyelvet, nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy szép, tiszta nyelvre taníttassák gyermekeiket, és hogy írásban is a lengyel nyelvet használják. Mi lengyelül beszélünk, tehát nem vagyunk lengyelek, mert a lengyelek latinul beszélnek – a litvániai főurak ezzel jelezték önállóságukat. Lengyelországban csak a Rzecspospolita végnapjaiban, az 1791-es alkotmányban tették hivatalos nyelvvé a lengyelt, miközben a közös ország litvániai részein már több mint egy évszázada hivatalos volt.
– Litván oldalról az elit teljes ellengyelesítését hányják fel, emiatt tekintik kevésbé kedvezőnek a Rzeczpospolitát. 
– A litvánok (és a rutének) azt állítják, hogy egyetlen nemzet sem adott annyi nagy lengyel hazafit, mint ők. Azt viszont nemigen hangsúlyozzák, hogy önkéntes ellengyelesítés volt, minden kényszertől mentes. A litván és a rutén (belarusz és ukrán) nemesek szintén egymással versenyeztek, hogy kiből lesz nagyobb lengyel hazafi. Tengernyi példa van erre. Ráadásul az önkéntes ellengyelesítés a Rzeczpospolita 1795-ös felosztása után is folytatódott, a cárok birodalma alatt is, lényegében az első világháborúig. Akkor főleg a polgári réteg lengyelesedett el, a lengyel nyelvhez és kultúrához való kötődés az orosz birodalommal szembeni ellenállásnak és az elvesztett haza újjászületésébe vetett reménynek számított. A litván, belarusz és ukrán pedig egyszerű paraszti nyelvnek számított, semmilyen társadalmi presztízse sem volt, a társadalmi felemelkedés a lengyel nyelvre való áttérés volt. A másik alternatíva az államhatalom által erőltetett orosz lett volna, de azt kevesen választották, árulásnak számított.
– Amikor a cári birodalom összeomlott 1917-ben, mégsem éledt újjá a közös lengyel–litván állam, holott éppen Vilnius/Wilno nagy szülöttje, Pilsudki marsall, Lengyelország újjászületésének hőse nagyon szorgalmazta. 
– A századfordulóra kialakult egy többnyire parasztsorsból felemelkedett vékony litván értelmiségi réteg, amely a korabeli európai nemzeti szemlélettől befolyásolva saját anyanyelvű nemzeti állam létrehozásáról álmodozott. A hazafiság értelmezése ellentétessé vált, a külön vagy együtt kérdés családokat is megosztott. Az elit történelmileg és politikailag a litván államisághoz, kulturálisan viszont a lengyel nyelvhez kötődött. Gabriel Narutowicz, az 1918-ban újjáalakult Lengyelország első államelnöke úgy vélte, hogy lengyel nyelve és kulturális kötődése révén hazája csakis Lengyelország lehet. Bátyja, Stanislaw Narutowicz viszont kitartott, elutasította a lengyel állampolgárságot, a litván parlamentben politizált, noha nemigen tudott litvánul. A Rzeczpospolita szellemiségét követte, elutasítván a modern nemzeti szemléletet, végig azt vallotta, hogy a lengyel nyelv és kultúra Litvániát legalább annyira megilleti, mint Lengyelországot, a litván hazafiságnak pedig semmi köze a litván nyelvhez. Szerinte a litván államiságot nem a lenézett litván nyelvre kellett volna felépíteni, jellegét nem a jelentéktelennek tekintett litván kultúra adja, hanem a különféle nemzetiséget összekötő nagy történelmi örökség tudata és a lengyel kultúra. Számára a litván hazafiság igazi kifejezője éppenséggel a lengyel nyelv és kultúra – ilyen nézetek általánosak voltak a tizenhetedik-tizen­nyolcadik, sőt, a tizenkilencedik században, a huszadik századi nemzeti felfogásban azonban már csak a szűk arisztokrata elit néhány tagjánál vetődtek fel, a széles tömegek számára viszont már elfogadhatatlanokká váltak.
– Köszönöm szépen!
– Én is köszönöm,
 

Adam Mickiewicz, a lengyel Petőfi szobra Vilniusban. A szobrot még a szovjet megszállás idején állították fel, talapzatán a név litván változata, Adomas Mickievicius szerepel. Három nemzet tekinti sajátjának: vér szerint rutén (belarusz) volt, kulturálisan lengyel, s Litvániát tekintette hazájának