Nyomasztó, ellentmondásos idők

Hatvannyolc évvel ezelőtt a magyarok számára felcsillant a remény, legalábbis az anyaországiak számára. Október 23-án kitört a modernkori magyar szabadságharc, Magyarország népe testületileg lázadt fel a kommunizmus ellen, s a november negyediki szovjet katonai agresszióig úgy tűnt, hogy a szabadságharc akár sikerrel is járhat. Tíz napig az anyaországban már-már eufórikus hangulat uralkodott, a kemény kommunista megtorlás csak novemberben, a szabadságharc vérbefojtása után kezdődött el. Hogyan szűrődött át mindez az erdélyi nemzettársakhoz? Erről dr. Enyedi Noémivel és Gyulával, nyugalmazott dévai orvos házaspárral beszélgettünk, akik akkoriban fiatal egyetemisták voltak Marosvásárhelyen.

– 1956-ban az információ távolról sem áramlott oly gyorsan és szabadon, mint manapság. Internet és televízió még nem létezett, a lakosság csak rádióból vagy újságokból értesülhetett, de azok a romániai kommunista rendszer szigorú ellenőrzése alatt álltak. A Szabad Európa rádió volt jóformán az egyetlen információs forrás, na meg az emberek közötti beszélgetések. Vagyis a történtekről gyakran csak napok után lehetett tudomást szerezni. Önök hogyan értesültek a magyarországi forradalomról?

Dr. Enyedi Gyula: – Annyi év után már nem is emlékszem pontosan, hogyan jutott el hozzánk a hír, hogy Magyarországon kitört a forradalom. Nem volt olyan sok információ, Marosvásárhelyen nem tudtuk pontosan, hogy mi is történik Magyarországon, hogyan alakul a helyzet napról napra. Nehéz volt hiteles információkhoz jutni abban a feszült politikai légkörben és a maihoz képest kezdetleges hírközlési szinten.

– Az egyetemisták hogyan viszonyultak a dolgokhoz? Az utcán beszéltek-e a magyarországi eseményekről?

Dr. Enyedi Noémi: – Mindenki félt, mindenki nagyon zárkózott volt. Nem beszéltünk nyilvánosan a forradalomról, még barátok között sem. Féltünk a következményektől. A hivatalos romániai sajtó ellenforradalomnak titulálta, és keményen elítélte a magyarországi eseményeket, ettől mindenki még jobban hallgatott. Hivatalosan mindig azt hangsúlyozták, hogy a rendszer magabiztosan uralja a helyzetet, máshonnan viszont olyan hírek érkeztek, hogy a népfelkelés elsöpri a kommunizmust. Nehéz volt pontos képet kialakítani. Magunkban tudtuk, hogy nem ellenforradalom történt, tudtuk, hogy a magyar nép fellázadt a kommunista diktatúra ellen, de nem beszéltünk róla, véleményünket magunknak tartottuk.

– A hatóságok hogyan reagáltak?

Dr. Enyedi Gyula: – Akkoriban minden egyetemen, így nálunk az orvosin is kötelező tantárgy volt a tudományos szocializmus, a marxista-leninista ideológia. Egy belügyi tiszt bejött az órára, és sorba behívta a hallgatókat, és kikérdezte, hogy mi a véleményünk a magyarországi eseményekről. Két dologtól tartottak, hogy Erdély valahogy megint magyar lesz, és hogy a forradalom itt is kirobbanhat. Azt kérdezte, hogyan látnánk a kapcsolatot az új Magyarországgal, ha a forradalom győzne és más jellegű, nem kommunista, ÁVO-mentes hatalom alakulna ott. Személyes véleményem az volt, hogy jó lenne a szorosabb kapcsolat egy új felfogású Magyarországgal, sokkal könnyebben hozzáférhetnénk tankönyvekhez, előadásokhoz és minden magyar nyelvű kulturális és tudományos információhoz. Politikai szempontból nem erőltették túlságosan a dolgot, mert a hatóságok is féltek, ha nagyon megpiszkálják a dolgokat, akkor talán itt is kirobban valami. Természetesen nem részemről, hanem úgy általában. Az volt a benyomásom, hogy a hatóságok attól tartottak, hogy Marosvásárhelyen szimpátia-megmozdulásokra kerülhet sor, melyek akár tovább is terjedhetnek. Próbálták beszervezni az egyetemistákat, hogy legyenek besúgók, tudtommal nem túl nagy sikerrel. Mindenesetre nagyon el akarták kerülni, hogy bármilyen megmozdulás kitörjön.

– Kolozsváron és Temesváron voltak nyilvános megmozdulások, a hatóságok keményen le is csaptak rájuk. Hát Marosvásárhelyen?

Dr. Enyedi Noémi: – Tudtommal Marosvásárhelyen nem történt semmilyen nyilvános megmozdulás, nagyon kockázatos lett volna, az emberek igyekeztek távol tartani magukat a politikától, hogy ne szolgáljon ürügyet a megtorlásra. Akkoriban elképesztő volt az elnyomás, bármilyen apróságért elvitték az embert, kirúgták a munkahelyéről vagy börtönbe zárták hosszú évekre. A mai fiatalok el sem tudnák képzelni milyen volt a helyzet, milyen nyomasztó légkörben éltünk.

– A megtorlás azonban így sem maradt el. Korabeli vicc szerint a semmiért is öt év járt.

Dr. Enyedi Gyula: –A marosvásárhelyi gyógyszerészeti és orvostudományi egyetemről is kirúgtak tanársegédeket, egyeseket be is börtönöztek. Később lejöttek az elvtársak Bukarestből, a pártközpontból és nagygyűlést hívtak össze az akkor még színtiszta magyar egyetemen, melyen román nyelvű szekció létesítését „javasolták”. Ezt „el is fogadtatták” velünk, mindenki szépen megszavazta, tudtuk, hogy meg kell tenni, nincs más lehetőség. A bátrabbak azzal viccelődtek, hogy tapsoltunk saját akasztásunknak.

– Visszatérve a magyarországi forradalomhoz, november negyedikén bevonultak a szovjet tankok, és vérbe fojtották a magyar szabadságot. Hogyan fogadták a hírt?

Dr. Enyedi Gyula: – Nagyon sajnáltuk a magyarországiakat, már korábban sokat hallottuk, hogy az ÁVO milyen kegyetlenségeket művelt, tudtuk, hogy nálunk is hogyan bánik a rendszer a valós vagy elképzelt ellenségeivel, tisztában voltuk vele, hogy Magyarországon sem fognak kesztyűs kézzel bánni a felkelőkkel. Semmi kétségünk sem volt, hogy borús idők várnak rájuk, legalábbis azokra, akiknek nem sikerül Nyugatra menekülni.

– Köszönöm szépen emlékeik felidézést.