A szabadság diadala a Temesközben

Írta:
2012. március 14. 21:27 (szerda) /

A történelmi horderejű pesti események híre 1848. március 18-án jutott el a Temesköz szívébe. A polgári átalakulást sürgető szabadságeszme, mely a forradalom barikádjára szólította sorra az európai népeket, erőteljes visszhangra talált a haladás bánsági híveiben is. 

A történéseket azonban behatárolta, a lelkesedés napjaiban színezte, később tragikusan beárnyékolta Temesvár történelmi öröksége és a tájegység etnikai összetétele. A török kiűzése (1716) után megalakult, Bécsből kormányzott osztrák tartományba a magyarok visszatelepülését erőteljesen korlátozták, míg a többi etnikumét szorgalmazták, sőt megszervezték, anyagilag messzemenően támogatták. A magyar vármegyerendszer visszaállítását (1779) követően a polgári lakosságot és a közigazgatást illetően változott a helyzet a magyarság javára, ám az öles várfalakkal bekerített város az Osztrák Birodalom egyik legjelentősebb garnizonvárosa, katonai központja maradt. Főterét, a katonai díszteret, „Paradeplatz”-ot két oldalról a hadtest- és a várparancsnokság épületei határolták. Kőhajításnyira emelkedett a hatalmas Erdélyi Kaszárnya, szomszédságában a törzstiszti laktanya tömbje, a hadmérnöki hivatal, valamint a katonai kórház épületei sorakoztak. A Belvárost teljesen körülölelte a Vauban-típusú csillagvár, amelynek bástyái és kazamatái meg voltak rakva Bécsből kommandírozott, zömében idegen ajkú katonasággal.

A pesti hírek vétele után báró Ambrózy György, Temes vármegye osztrákbarát alispánja rendkívüli közgyűlést tartott a megyeháza nagytermében, kiemelve az események jelentőségét és körvonalazva a tennivalókat: „A haladó kor ama szerencsés fejleménye miszerint Pest városának polgári közönségeaz alkotmányos reform oly előnyeit, melyekért a magyar nemzet századok óta sóvárgott s melyekért más országokban polgári vér ontatott, békés és törvényes úton 24 óra alatt kivívta;  jelesül pedig minthogy Temes vármegyének is őcsász. kir. felségéhez intézett több kívánatai közül, milyenek a sajtószabadság, a felelős minisztérium, az évenkénti országgyűlés tartása Buda-Pesten, a törvény előtti egyenlőség polgári és vallási tekintetben, a nemzetőrség, a közös teherviselés, az úrbéri viszonyok megszüntetése, esküdtszék és képviselet az egyenlőség alapján, a nemzeti bank, a magyar katonaság megesketése az alkotmányra és e honban tartása, a külföldieknek pedig innen elvitele, a politikai státusfoglyok szabadon bocsátása, és az unió Erdéllyel, nehány már teljesedésben ment: indítványozom, hogy a reformnak e nagyszerű diadalában Temes vármegye is részt vegyen és a helytartótanácstól is engedélyezett eredmények élvezetébe lépjen. Nehogy azonban a nemzet életének e magasztos és tündöklő korszaka bármely rendzavarás által elhomályosíttassék, szükséges, hogy Temes vármegye részéről, a pesti közönség példájára, a közcsend és rend fönntartására kivételes intézkedések tétessenek.” 

A közgyűlés résztvevői lelkesedéssel fogadták el az alispán indítványát és ennek megvalósítására határozatot hoztak: 1. A vármegyegyűlés minden tagja, polgári állapotra való tekintet és különbség nélkül felszólalhat; 2. A cenzúra eltörlése és a sajtó szabadsága megyeszerte kihirdettetik; 3. A sorkatonaságnak a közrend fönntartásában való beavatkozása ellen az alispán a katonai parancsnokságok útján intézkedik; 4. A vármegye középületeire háromszínű nemzeti lobogók tűzetnek ki; 5. A közrend fönntartására bizottmány neveztetik ki, melynek hatásköre a vármegyére és Temesvár városára terjed s melynek mindenki, jelesen a vármegyei tisztviselők engedelmeskedni tartoznak. A megalakított testületben Temes vármegyét Vukovics Sebő, Gorove István, Vinkler Imre, Kiss Miklós táblabírák és Murányi-Kulterer Ignác főszolgabíró, a temesvári polgárságot pedig  Sailer János, Oswald György, Perts György és Veidl Vencel képviselte. A hozott határozatokat kinyomtatták, s terjesztés végett szétküldték a szolgabíráknak.

Ugyanezen a napon, délután 4 órakor a városháza előtti katonai dísztéren népgyűlést tartottak, amelyen Johann Nepomuk Preyer, a város demokratikus gondolkozású polgármestere világított rá a kivívott szabadságjogok jelentőségére. Az ő elnökletével zajlott a második nagygyűlés is a városháza udvarán, 1848. március 19-én,ahol elhatározták, hogy a következő napon „a városi színházban, szabad és ingyenes belépés mellett, nemzeti tárgyú színielőadás rendeztessék és a színház fényesen kivilágíttassék, nemzeti lobogókkal feldíszíttessék, s a Néphimnusz elénekeltessék”. Az ünneplés az utcán folytatódott, zenével és nemzeti zászlókkal díszfelvonulást tartottak. Néhány belvárosi utca és tér nevét magyarra változtatták: a „Paradeplatz”-ot Szabadság térnek nevezték el, Hunyadira keresztelték át a régi Vár utcát, míg a Szent György teret a Dóm térrel összekötő utca, amelyben Beichel József nyomdája üzemelt, a Szabadsajtó nevet kapta. A jelképesen lefoglalt nyomdában kinyomtattatták a Mit kíván a magyar nemzet kezdetű kiáltvány 12 pontját, valamint a Nemzeti dal  szövegét, amelyeket kifüggesztettek a boltok kirakataiban. A házakon nemzeti színű lobogók lengedeztek.

1848. március 20-án délután ünnepi öltözetben, nemzeti-színű kokárdákat viselve jelent meg a közönség a Szerb utcai színházban, ahol Feleki Miklós magyar színtársulata játszott. A közönség együtt énekelte a színészekkel a Szózatot s lelkesen együtt szavalta az előadó színésszel Petőfi Nemzeti dal című költeményének refrénjét: „Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!”. Petőfi Sándor nagy hatású verses kiáltványát Temesváron Feldinger (Földényi) Frigyes megzenésítette, a kompozíciót Weigel József kőnyomdájában sokszorosították, és 15 krajcárért árulták.

Temes vármegye 1848. március 21-re összehívott rendkívüli közgyűlésén felolvasták István nádor leiratát a minisztérium kinevezéséről, valamint gróf Batthyány Lajos miniszterelnök levelét a törvényes rend fönntartásáról. Délután 4 órakor a városháza udvarán tartott újabb népgyűlésen, amelyen J. N. Preyer polgármester elnökölt, felolvasták gróf Batthyány Lajos „nemzeti miniszter” 1-es számú miniszterelnöki körlevelét „a közbéke és nyugalom fenntartásáról”. A nemzeti önállóságot tanúsító „a hon újjászületésének s jobb sorsának” okmányát a lelkes temesváriak aranykeretbe foglalták s kifüggesztették a városháza nagytermében.  

1848. március 22-ea vármegye és a város közösen rendezett örömünnepének napja volt. Az ünnepség a Szabadság téren reggel 7 órakor a vár bástyáiról eldördített ágyúlövésekkel vette kezdetét. A városháza előtti téren alkalmi oltárokat állítottak fel, amelyeken a római katolikus, a görögkeleti, a protestáns és az izraelita vallásfelekezetek szertartása szerint hálaadó istentiszteleteket tartottak. Délelőtt 10 órakor a tér közepén felállított emelvényről Vukovics Sebő táblabíró tartott lelkesült hangú szónoklatot. 11 órakor ünnepi közgyűlést tartottak. Este kivilágították a várost, s 21 óráig katonazene szórakoztatta a város polgárságát. A Temesköz fővárosa „oly fénnyel, oly pompával” ünnepelte a szabadság diadalát, „mint talán egy vidéki városunkban sem”. 1848. március 22-e vált Temesváron a magyar forradalom és szabadságharc legünnepélyesebb, legörömtelibb napjává. Temes vármegyében 1848. április 4-én, tisztújító közgyűlésen a korábbi császárhű alispánt Vukovics Sebő váltotta fel. A főszolgabírók sorában találjuk a fiatal Ormós Zsigmondot is. A közgyűlés résztvevői nyomatékosan kijelentették, „hogy mindazokat az ellentörekvéseket, melyek a nemzet haladási irányának gátat vetnek s az ország függetlenségét aláássák, nyílt hazaárulásnak tekintik”.

A miniszterelnökké kinevezett Batthyány Lajos határozott fellépésének eredményeként, 1848. május 7-én kelt királyi kéziratában V. Ferdinánd a négy magyarországi főhadparancsnokságot – a budait (Magyarország), a temesvárit (Bánság), a péterváradit (Szlavónia és Szerémség) és a zágrábit (Horvátország) – a magyar kormány rendelkezései alá utalta. A nagyszebenit (Erdély) csak június 10-én utasította a magyar kormány rendeleteinek teljesítésére.

A temesvári katonai hatóságok azonban csak ímmel-ámmal  engedelmeskedtek a fentről jövő intézkedéseknek vagy a vármegye kéréseinek.  A főtisztek többsége az uralkodó iránti feltétlen hűség és a birodalmi egység gondolatának szellemében nőtt fel. A közkatonákat sem fűtötte lelkesedés a magyar politika iránt. Személyes indítékok és indulatok is nehezítették és súlyosbították a helyzetet. A bánsági főhadparancsnokság egyik temesvári hadosztályának élén 1847-től a Magyarországra áthelyezett Julius Haynau altábornagy állott, aki mérhetetlen ellenszenvvel viseltetett a magyarok iránt. Jellemző, hogy elfogultsága miatt még a szerb származású Damjanich Jánossal, a 61. (Rukavina) gyalogezred századosával is éles szóváltásba keveredett. Damjanichnak ezért az itáliai hadszíntérre kellett távoznia, de Haynau sem maradhatott sokáig Temesváron. Vukovics Sebő, a Délvidék kormánybiztosa visszaemlékezései szerint „Senki sem sejtette akkor, hogy ez utált egyén, egy év múlva a császár fővezére, s Magyarország hóhéra leend”.

 

„A Kárpátoktól le az Al-Dunáig…”

A város és a vármegye frissen megválasztott tiszti karainak, főhivatalnokainak egyrészt az ellenséges érzületű katonasággal kellett nap mint nap konfrontálódniuk, másrészt pedig a sok nemzetiség lakta tájegységen korán jelentkező, etnikumok közötti érdekellentétekkel, amelyeket céltudatosan szított a királyi udvar s a Bécsben hatalomra került reakciós kormány. A Magyarország területén élő szerbek 1848. április 14-én Karlócán megtartott gyűlésükön fogalmazták meg és mondták ki először azt a követelésüket, hogy a Temesközből, a Bácskából, a Szerémségből és Baranyából különálló szerb vajdaságot alakítsanak, s azt egyesítsék a Háromegy (Horvát–Szlavón–Dalmát) Királysággal. A szerb ellenforradalmárok, akik széleskörű önrendelkezési jogokat követeltek népcsoportjuk számára, hadszíntérré változtatták a Délvidéket. Sorozatos támadásaik, féktelen kegyetlenkedéseik folytonos rémületben tartották a magyarok és németek lakta bánsági településeket, amelyek közül többet is fölégettek. Fehértemplomot, Versecet, Újmoldovát, Zentát, Verbászt, Végszentmihályt, Temesvajkócot többször is megtámadták. Pénzt, lőszert és fegyvereket a bécsi kamarilla rendeletéből a Délvidéken állomásozó osztrák katonaságtól kaptak. A magyar kormány a szerbek által lakott valamennyi települést ostromállapotba helyezte, s a lázadás elfojtására Csernovics Péter temesi grófot és főispánt teljhatalommal felruházott kormánybiztossá nevezte ki.                                        

A tétova, sok hibát elkövető Csernovics Péter mellé 1848. május 23-án a Batthyány-kormány királyi biztossá nevezte ki Vukovics Sebő temesi alispánt. Szemere Bertalan belügyminiszter 1848. július 24-én leváltotta  Csernovics Pétert, Vukovics Sebő hatáskörét pedig a bánsági (Arad, Krassó és Temes) megyékre korlátozta. A bácskai megyék (Bács, Torontál, Csongrád, Csanád) királyi biztosává Szentkirályi Móric jászkun főkapitányt nevezte ki. A két biztos legfőbb feladata a védelmi intézkedések megtétele, a polgári és katonai hatóságok közötti kapcsolattartás koordinálása volt. A délvidéki biztosságnak ez a területi megosztása (Bácska és Bánság) 1849 februárjáig fennmaradt. 1849 tavaszától a bánsági területi kormánybiztosság lényegében megszűnt.Délvidék védelmére a magyar kormány sürgette a korábban ígért három magyar ezred külföldről (Itáliából) való hazatérését, valamint már az Unió megvalósítása előtt a Szeged mellett felállítandó 12 000 főnyi sorkatonaságból álló táborba hívta a székelyeket. Batthyány annál is inkább megtehette ezt, mert az 1848. április 11-én szentesített törvény alapján már a Magyarországon állomásozó császári királyi katonai egységeket sem Bécsből irányították, hanem az új magyar kormány szabta meg teendőiket. 1848. június 22-én az Itáliából hazatért Damjanich Jánost őrnaggyá és a Szegeden toborzott 3. zászlóalj parancsnokává nevezték ki. Alakulatával a kezdeti időszakban főleg a Bánságban tevékenykedett, vívott több sikeres csatát.    A bánsági románság vezetője a budai börtönből Táncsics Mihállyal együtt kiszabadított Eftimie Murgu volt, aki részt vett a magyarországi románok 1848. május 21-én megtartott gyűlésén, amelyen a megjelentek egyértelműen elhatárolódtak a szerbek követeléseitől és törekvéseitől. Az 1848. június 3-án Temesvárott megtartott népgyűlésen pedig a résztvevők testvéri közösséget vállaltak a magyarokkal, s tökéletes bizalmat szavaztak a Batthyány Lajos vezette kormánynak. Vukovics Sebő ígéretet tett: a magyar kormány támogatni fogja, hogy a bánsági, magyarországi és erdélyi román görögkeletiek kiváljanak a karlócai szerb érsekség fennhatósága alól, s hogy önálló egyházi hierarchiát építsenek ki. A bánsági románok 1848. június 27-én lezajlott lugosi népgyűlésén pedig Eftimie Murgu kilátásba helyezte a magyarok oldalán harcoló katonai alakulatok felállítását. Eftimie Murgu s a többi bánsági és magyarországi román képviselők mindvégig tagjai maradtak a magyar országgyűlésnek. A bánsági románok többsége figyelt és hallgatott Eftimie Murgu szavára, de akadtak olyan települések is, amelyeknek román nemzetiségű lakói az osztrák katonaság oldalán harcoltak a magyar honvédek ellen. Véres összecsapásokra a Délvidéken, a magyar kormány alárendeltségében lévő csapatok és a szerb felkelők között 1848 júliusának közepén került sor. A fegyveres küzdelem nyitányát a július 11-én vívott verseci ütközet képezte, amelyben a magyar nemzetőrök és a városvédő katonaság alakulatai diadalmaskodtak. A Batthyány-kormány belügyminisztere, Szemere Bertalan 1848. július 18-án elrendelte a haditörvényszékek felállítását a Bácskában és a Bánságban, valamint Csongrád, Pest és Zaránd megyében. A délvidéki hadszíntér egyre erélyesebb és rátermettebb katonai vezetést kívánt. 1848. augusztus 27-én Bechtoldtól Mészáros Lázár hadügyminiszter vette át a Délvidék főparancsnokságát. 1848 őszén Batthyány Lajos miniszterelnök a közben tábornoki rangot nyert Kiss Ernőt nevezte ki a Bánságba vezényelt honvédseregek főparancsnokának. Pancsova kudarccal végződött ostroma után Vukovics Sebő 1849. január 2-án Damjanich Jánost nevezte ki főparancsnokká. A pesti haditanács ugyanakkor eldöntötte a Bácska és a Bánság kiürítését, hogy a Tisza felső és középső szakaszánál összpontosítsák az ötvenezer fős sereget.A temesvári vár parancsnoka, elődei lemondását követően, Georg Rukavina altábornagy lett, aki az 1848. október 3-án kiadott uralkodói manifesztumnak engedelmeskedve, október 10-én a magyar kormány iránti engedelmességet felmondta, és kihirdette a Béga-parti városban az ostromállapotot. Vukovics Sebő kormánybiztos Temes vármegye székhelyét, hivatalait Temesvárról Versecre helyezte át. A magyar honvédseregek arra kényszerültek, hogy a dicsőséges 1849-es tavaszi hadjárat keretében körülzárják és ostrom alá vegyék a „császárhű Temesvárt”. Az elkeseredett ostrom 107 napon át tartott. A magyar szabadságharc utolsó nagy fegyveres ütközetét Temesvár közelében, Temesszentandrás és a Csóka erdő közötti mezőn vívták 1849. augusztus 9-én. A várvédők felmentésére érkezett császári had főparancsnoka Julius Haynau táborszernagy volt. A temesvári csatavesztés hírére tette le Görgey Artúr a Temesvártól mintegy 60-70 km-re fekvő Világosnál a fegyvert. 2012. március 15-én a szabadság hőseinek sírjainál és emlékhelyein: Temesváron, Szabadfalun, Újszentesen, Győrödön, Zsombolyán és más jelölt vagy jelöletlen, „vérrel szentelt” helyeken emlékezünk a sorsfordító időkre és az életüket a magyar szabadságért föláldozó honvédekre.

Hozzászólások