A meghurcolt magyarok kálváriája

D. Nagy Károly édesapja, István 1897-ben Gyulavárin született. Felnőttként Szentleányfalván 10 hektárnyi termőföldet vásárolt, mert Gyulavárin gyenge minőségű volt a föld. Azt csak legelőként lehetett hasznosítani, ezért az emberek állattenyésztéssel foglalkoztak. Mivel Szentleányfalván id. D. Nagy Istvánt megalapozott gazdasági tapasztalatokkal rendelkező embernek ismerték, ezért megválasztották a falu kisbírójának. A településen több házat is megvásárolt, a pénzét nem a bankban tartotta, hanem ingatlanokba fektette. Az addigi kisbíró tisztsége 1937-ben, a román adminisztráció véglegesítésekor polgármesteri tisztséggé alakult, s ez meg is jelent az akkor kiadott helybeli újságban. 

Károly édesanyja Piski-telepen született 1919-ben, amikor ott még magyar adminisztráció működött (1920-ig). Amikor hivatalba lépett a román adminisztráció, Károlynak a nagyapját elbocsátották, mert a továbbiakban már nem bizonyult megbízhatónak. Onnan a Temes megyei Igazfalvára költöztek, méghozzá egy tanyára, ahol gazdálkodhattak. Miután ott gazdaságilag megerősödtek, az Arad melletti Szentleányfalván vásároltak házat, méghozzá Károlynak az apjától. Mivel a családban volt egy eladó leány is, aki addig nem óhajtott férjhez menni, összebarátkozott az ötvenéves özvegyemberrel, aki egy év múlva megkérte a kezét. Egy hónap múlva megesküdtek, 1953-ban született Károly nővére, Mária, 1956-ban született István, majd 1958-ban Károly. Az apja mielőtt megnősült, Arad főutcáján házat vásárolt, ismerte G.-t, akinek a kastélyát és az istállóit lebontották, ezért megvásárlásra felajánlotta Károly apjának, akinek viszont nem volt pénze. A földtulajdonos viszont azzal biztatta: majd megadja, amikor lesz pénze, s végül megegyeztek 200 ezer lejben. A jelzett összeget akkor törlesztette, amikor ki tudta termelni. 

D. Nagy István eredetileg református vallású volt, de áttért a baptista hitre, prédikálni járt a pécskai határban lévő Szederhátra, Erdőhegyre és más településekre. Jó memóriával rendelkezett, a Biblia nagy részét fejből tudta. Szentleányfalván volt egy olyan háza is, amelyben nem lakott, ezért kinevezte baptista imaháznak, ahol az istentiszteleteket tartotta. Ifj. D. Nagy Károly gyermekkorában Szentleányfalván egyetlen román ember lakott, akit Viţelarnak hívtak, manapság azonban, a németek elvándorlása után, a magyarok már szórványnak számítanak. 

Károly gyermekkorában az Erdélyi úton működött magyar óvodába járt. Jól emlékszik, hogy egyik nap az édesanyja, miközben gyalog ment haza a piacról, bement az óvodába, hogy a gyermekét hazavezesse, ő azonban nem akart kézen fogva hazamenni, hanem egyedül, hiszen már nagyfiú. Közben a magyar iskola megépült a Mosóczy-telepi főutcán, oda került Károly is később. Gyermekkorában nagyon szeretett barkácsolni. Kicsiny kocsikat készített, amelyeknek a kerekeit a kiürült cipőkrémes dobozból állította elő. Fakardokat, nyilakat is készített. Volt játék fehér lova, valamint két nyula – ezeket ajándékba kapta. A többi játékát maga gyártotta. Amikor már nagyobb volt, a kaszagépnek leszerelte az első kerekeit, amelyeket az általa készített kocsihoz alkalmazott. Mivel az apjának, arató- és cséplőgépe is volt, hajtotta a nagy ventilátort. Az udvaron a maga által eszkabált kocsival szállította játék közben a dolgokat. 

Az apja lovat tartott, a nyugdíja mellett rendszeresen fuvarozott is. Károly összegyűjtötte a kapott zsebpénzét, amiből egy valódi csikót vásárolt. Az apja a lovas kocsijával rendszeresen kijárt a fatelepre, ahonnan tűzifát szállított vagy költöztetéssel foglalkozott. Minden pénteken kiment a heti piacra, ahonnan az emberek vásárolta portékákat hazaszállította. Olyankor a fiának is rendszeresen adott zsebpénzt, hiszen ő is segített lerakni a vásároltakat. 

Ismerkedés a gazdálkodással és az elnyomással

Károly megbarátkozott Kobza Károllyal, akinek a szülei Nagylak közelében tanyával rendelkeztek, ahol több lovat, juhokat, más háziállatokat is neveltek. Akkoriban még népes, több száz tanya létezett Pécska és Nagylak környékén is, ezért aratáskor a fiatalok segítettek az aratógépek által levágott és kévébe kötött búzának a keresztekbe rakásában, majd a cséplőgéphez történt elszállításában. Károly mindenfajta mezőgazdasági munkában segített, városhoz szokott fiatalemberként a tágas határban felszabadultnak érezte magát, azzal együtt, hogy a kollektivizálás már akkor, 1972–73-ban befejeződött. Az apja nem óhajtott belépni a kollektív gazdaságba, inkább létrehozott egy szövetkezetet, Május 1. Társulás néven, az általuk használt zsákokra rá volt festve a társulásnak a neve. Mivel aratáskor a legtöbben olcsón adtak túl a búzájukon, azt Károly apja felvásárolta és tárolta, hogy később kedvezőbb áron értékesítse. A házuk mellett jókora magtárt épített, ahol megszárította a gabonát, nehogy megdohosodjon. Mivel az állam folyamatosan emelte az adókat, egy alkalommal az apja sem tudta azokat kifizetni, ezért a magtárból elkobozták a gabonát, amit elszállítottak a városházának a pincéjébe. Ott azonban megtámadták az egerek, ezért a tulajdonost értesítették: szállítsa haza a búzáját! Haza is vitte, de már dohosan, miközben tudta: a meghurcoltatások még nem értek véget. Igaza lett, mert alig sikerült hazahozni a gabonát, másnap a végrehajtók megkeresték, és más nem lévén, elvitték a házból a dunnákat és a párnákat azzal együtt, hogy a családban három kisgyermek is volt. Miután az apjának sikerült eladnia a gabonát, és kifizetnie az adóhátralékot, értesítették, hogy mehet a dunnákért és a párnákért. D. Nagy Istvánnak a kollektív gazdaságba való beléptetése érdekében, téli estéken gyakran hazajöttek érte, hogy a ponyvás autóval beszállítsák a párthoz, ahol fenyegették, majd belökték a pincébe. Ott olyan hideg volt, hogy megfagytak a lábujjai, a lábfeje üszkösödni kezdett, ezért a végrehajtók megszeppentek, orvoshoz akarták vinni, de a felesége népi módszerekkel kikezelte, teljesen rendbe jött. Az üldöztetések azonban nem szűntek meg, hiszen a város bővüléséhez új utcákra volt szükség. Id. D. Nagy István földjén négy utcát jelöltek ki, a föld ellenértékét nem fizették ki, az állam egyszerűen kisajátította. Mivel nagy volt rájuk az adó, sokan elkezdték eladni a házhelyeket, amelyeknek nem volt értéke. 

A kertjükben volt egy halastó is, amelyben sok halat neveltek. Az egyik utcabeli ember összebeszélt a földmérővel, hogy neki is mérjen ott egy házhelyet. A szerződések aláírása érdekében Temesvárra kellett menniük, mert ott volt a Bánát Tartomány székhelye. Ott derült ki, hogy egyik új tulajdonosnak id. D. Nagy István nem adott el telket, de a földmérő ráripakodott: írja csak alá, mert ő tudja! A tulajdonos azonban nem írta alá, és kiderült, hogy a sok papír között így akarták átjátszani egy ismerősnek a jelzett telket, amely miatt sokat pereskedtek, méghozzá Temesváron, végül is a vevő rájött, hogy törvénytelenül nem tudja megszerezni a házhelyet, ezért azt kifizette. Az alantas szándékot azonban a Jóisten is megbüntette, mert a telhetetlen ember az amerikai rokonától kapott egy Ford Escort márkájú autót, amivel nagy baleset érte, nem tudta sokáig élvezni a telket, hanem meghalt. Mindig kerültek olyan ügyeskedők, akik a kommunista rezsim kiszolgálói, egyben haszonélvezői is voltak. Id. D. Nagy Istvánt 1952-ben kényszermunkára is elvitték a Bărăganba, ahol csatornákat építettek, lapáttal, ásóval és talicskával. Ott is feltalálta magát, mert bevállalta, hogy folyamatosan megjavítja a meghibásodott, tönkre ment szerszámokat és talicskákat. Volt egy Tarkó nevű barátja, akivel együtt dolgoztak a kényszermunkán is, ő azon csodálkozott, hogy a barátjának mindig volt munkája, valamit megjavított, vagy megélezte az ásót, amit azért tett, hogy minél kevesebbet legyen kénytelen a földet ásni és hordozni. Azzal a feltétellel engedték haza, ha románnak vallja magát. Otthon nem volt szabad beszélni a kényszermunkán átélt embertelen feltételekről. Más családokat is elvitték a Bărăganba, ahol a pusztaságban arra kötelezték őket, hogy építsenek maguknak házat. Vályogot vertek, felépítették a házukat, a közelben volt erdőből fát vittek a tetőszerkezethez. Amikor befejezték a házat, hazaküldték őket, mert azokat az ottani embereknek építették, akik addig vermekben laktak.

Károly szárnybontogatása

D. Nagy István a gazdálkodásba hamar bevonta a fiát, Károlyt is, akit jó szerelőlakatosnak nevelt, ezért amikor teljesen szétszedték a vetőgépet, és felkérték, hogy rakja össze, ő hamarosan össze is állította. Ezzel tesztelték a fiataloknak a hajlamait, az Épületvasalás-gyár (IAMBA) mellett, utána az újaradi Faipari Líceum szerszámműhelyében kitanulta a szakmát. A Maros-parton öntöde is működött, ahol a bútoroknak a kulcsait öntötték. A szakmai oktatással párhuzamosan, nagy fontosságot tulajdonítottak a viselkedésnek s a kinézetnek is. Az ott tanuló diákok frizurájának mindig rendben kellett lennie, az utcán az iskola nevével ellátott karszámot kellett viselniük, hogy rendbontás esetén felelősségre lehessen vonni őket. Utolsó évben, amikor javították az Újaradra vezető Maros-hidat, a Vörös Ökörtől Újaradig és vissza, gyalogosan lehetett csak közlekedni. Mikorra befejezte, az iskola az Épületvasalás gyárba költözött, a kürtösi útra. Károly azonban nem szerette a gyári körülményeket, ezért a Precizia szövetkezethez ment dolgozni. Az elnök, Szilágyi István letesztelte a tudását, majd azonnal alkalmazta, bekerült a szerszámműhelybe. Egy év múlva besorozták katonának. Először azt ígérték, hogy sofőriskolába viszik, mégis Gyulafehérvárra került egy hónapig, majd a Duna-csatornához vitték. Néhány hónap után az ottani tűzoltósághoz került, ahol decemberig szolgált. Akkor szabadságra engedték, de tudta: mikorra visszakerül, betöltik mással a helyét. A szolgálat elején az autójavító műhelyben dolgozott, csakhogy érkezett egy ezredes, aki kérdőre vonta: mit keresnek ők ott. Mindannyijukat kiküldte a terepre, ahol tehervagonokból farönköket, sódert vagy zúzott követ kellett lerakodniuk nemcsak nappal, hanem olykor még éjszaka is. 

A Duna-csatornánál gyakorolt szolgálata idején személyesen nem tapasztalt egyet sem, de nagyon sok balesetről érkeztek hírek. Szerencsére, decemberben hazajött szabadságra, s miután visszament, még három hónap szolgálati idő várt rá, nem hosszabbították azt meg. 

Ameddig a tűzoltóknál szolgált, sokszor kellett gyakorlatozni, ami abból állt, hogy adott időre elő kellett állni tűzoltásra készen, a tűzoltóautóval, továbbá éjjel járőrözni kellett a barakkok között. A barakkok egy részében a civil munkások, középen az iskolások laktak, a hegyoldalban voltak elszállásolva a katonák. Legnagyobb gondjuk az volt, hogy meleg víz hetente csak egyszer volt, de mivel maga a tűzoltóknál szolgált, bejárhatott fürödni a hőközpontba. Ameddig ott szolgált, sok balesetről szállingóztak a hírek, a gáton gyakran felborultak a homokot vagy követ szállító teherautók, de azoknak a kerekei is gyakran durrdefektet kaptak. Az efféle híreket azonban tilos volt terjeszteni, mégis terjedtek. A tűzoltóautójukon egy török, egy tatár és egy román nemzetiségű civil szolgált. A törökök és a tatárok bakancsban nem mentek be a házukba, hanem csakis papucsban vagy harisnyában. Kimenők alkalmával bejárták Konstancát meg a tengerpartot is. Az első időkben, amikor oszlopokat és gerendákat kellett vállon cipelni, nehéz sorsuk volt. Ott dolgoztak a náluk három évvel fiatalabb középiskolások is, közülük megismerkedett egy csíkszeredai fiúval, akinek az édesanyja meglátogatta, hozott neki élelmiszert. Mivel hallotta, hogy magyarul beszélnek, összebarátkoztak. Incze Zoltán Csabával a mai napig is tartják a kapcsolatot, a télen is volt nála sízni, ugyanakkor ők is gyakran meglátogatják Károlyt Aradon. 

(Folytatjuk)