A regáti magyarság a dualizmus korában

Regátnak (királyság) köztudottan egyrészt a Nagy-Románia előtti, a Moldva és Havasalföld egyesülésével létrejött román államot, másrészt, immár az 1918 utáni Nagy-Romániában, az Erdély kivételével létező országrészeket jelölték a magyarok, közemberek, történészek.

A dualizmus (Osztrák–Magyar Monarchia) korszaka 1867–1918 közé esik.

Dr. Makkai Béla budapesti egyetemi docens (egyéb életrajzi, tudományos tevékenységét érintő adatairól a Nyugati Jelenben, Murvai Miklós kiváló felvezető cikkeiben) arról tartott előadást a Jelen Ház nagytermében mintegy harminc érdeklődő előtt – sajnálhatja, aki nem hallgatta meg –, hogyan is áll a regáti magyarság ügye a dualizmus korában (meg egy kicsit az előző) korban.

Dr. Borbély Zsolt Attila, az előadás moderátora méltán jegyezte meg, hogy egy igen kevéssé ismert, keveset tárgyalt témáról értekezik az előadó. E sorok írója – harmadig-negyedig (tanulmányai folytán, amúgy mondvacsinált) történész bevallja: igen keveset tud(ott) a témáról. Az átlagembert olyan (a valóságtól távol álló, ki tudja, milyen forrásokból származó) sztereotípiák ragadhatták meg, hogy „Bukarest a második legnagyobb magyar város” – Budapest után –, meg hogy „a román fővárost magyar ácsok építették”.

Szemernyi, picinyke igazság van bennük (az említettekről egyébként szó sem esett az előadásban).

Ami viszont tény, kutatások adatai igazolják: volt idő, amikor az Osztrák–Magyar Monarchiából mondhatni tömegesen vándoroltak ki magyarok,  főleg az erdélyi Székelyföldről az Ókirályságba.

Makkai Béla előadása egyebek közt a miértekre adott választ. Arra, hogy

miért vesz vándorbotot a kezébe akárhol, akármikor, esetükben a monarchiabeli magyarság egy része, miért vállalja az idegen földi bizonytalanságot, megpróbáltatást. Nyilván akkor, ha szülőföldjén nem talál biztos, elvárásainak megfelelő megélhetést, és azt reméli, hogy idegen tájakon összegyűjthet egy kicsinyke vagyont, amellyel aztán otthon elindulhat az életben. Ez gyakran nem valósult meg, a szülőföldjéről eltávozott megragadt, gyakorta kényszerből, új hazájában, és beolvadt, idővel elfelejtve nyelvét és nemzetiségét.

Makkai Béla igen jó és érzékletes képet vázolt fel erről a folyamatról.

A XIX. század második felének elején, meg a továbbiakban egy ideig a dualizmus kori Magyarországból (közelebbről Erdélyből) érkező „vendégeknek” becsülete volt az Ókirályságban. A székely lányok kitűnő cselédeknek (sokszor a jómódú román polgár- és kereskedőcsaládok férfitagjai számára jó ágyasoknak) bizonyultak, a képzett szakembereket (orvosokat, gyógyszerészeket, mérnököket stb.) megbecsülték, annál is inkább, mert a fiatal román országban nem volt még megfelelő szakemberképzés – többen közülük királyi kitüntetésben, elismerésben is részesültek. Aztán jött egy olyan erősen nacionalista korszak  – számomra sem világos, hogy honnan, miért –, amikor a magyarokat (de náluk még inkább a zsidókat) kezdték, megpróbálták kiszorítani a társadalmi-gazdasági élet minden fontos területéről, és főleg vezető funkcióiból.

Makkai Béla – eredeti, tisztázó megközelítésekben, megállapításokban, összefüggések feltásárában gazdag – előadása rengeteg kérdést vetett fel; egy részükre választ kaptunk, sok problémán viszont elgondolkoztatja a nézőt, hallgatót, és további kutakodásokra ösztönöz.