– Miért lettél vállalkozó?
– Már régóta izgatta a fantáziámat. A saját házunk földszintjén volt három üzlethelyiség. Annak idején apósom és anyósom mosodát és festődét működtetett. Apósom neves kelmefestő volt. Hátul most is ott vannak a már nem használt műhelyek. Volt egy kis helyiség, amelyben egy idős néni harisnyaszem-felszedéssel foglalkozott, akitől apósom nem vett házbért. Egy másik helyiségben trafik volt, azt egy szövetkezet bérelte havi hét (!) lejért. Az a helyiség, ahol a festődének volt az áruátvevése szabad volt. Úgy gondoltam, hogy csináljunk valamit, miközben tovább megy a tanügy. Társultam Váci Gyuri volt focistával, akinek kiterjedt kapcsolati hálója volt, és egy ügyeskedő kolléganővel az iskolából. Összeadtunk pénzt és megnyitottuk a boltot az üres helyiségben. 1992-ben terjeszkedtünk. Elküldtem a nénit, megszakítottam a kapcsolatot a szövetkezettel. Hét hónap után a kolléganőt elküldtük. 1994-ben Váci is kilépett. Sokat veszítettem, mert őt ki kellett fizetnem, miközben a pénzünk áruban volt. Kölcsönöket vettem fel. Utána egyedül folytattam.
– Hányban szálltál ki az iskolából?
– 1992-ben két évre fizetetlen szabadságra mentem a faipariból, majd kiléptem a tanügyből, mert nem volt képem tovább kérni a fizetetlent. Rosszul tettem. Utólag megbántam. Hat eladóm volt akkor, és nem hagyhattam állandó felügyelet nélkül az üzletet…
– Hány évig működött a vállalkozás?
– 1990 májusában indítottuk a Bel Amit, és 2016. október 31-én zártam be az üzletet. Szép volt. Az elején nagyon szerettem.
– Vállalkozóként követted-e az aradi magyar oktatás dolgait?– Támogattam az Alma Mater Alapítványt, a Szövétneket. Ha volt egy Gólyabál, szívesen adtam a gyerekeknek tárgyakat, ezt-azt. Amikor kezdett rosszul menni az üzlet, behívtak helyettesítő tanárnak fél normával a Csikybe, meg egy évig a faipariba is.
A lányomat a Csikybe adtam, és rajta keresztül megvolt a kapcsolat egykori iskolámmal. De soha nem mentem érdeklődni a lányomról, elvből. A szülői értekezletekre feleségem járt. Én győztem meg, hogy a Goldișra menjen, marketing–managementre. Negyedéven párhuzamosan beiratkozott informatikára is, amit szintén elvégzett. Mindkettőn évfolyamelső volt.
– Hányban mentél vissza az iskolába?
– Teljes normával 2010 februárjában, amikor kineveztek igazgatónak. Előtte több évig tanítottam ott, a cég mellett, mint óraadó.
– Ki győzött meg, hogy legyél igazgató?– Helyettesítő tanárként dolgoztam az iskolában, és 2009 szeptemberétől Király András átvette Szakács Ferenctől az iskola vezetését. Hadnagy Éva volt az aligazgató. Királyt kinevezték államtitkárnak. Ők ketten behívtak az igazgatói irodába, és elmondták, hogy igazgatónak szeretnének. Nagyon meglepődtem, mert abszolút nem számítottam rá. Közösen meggyőztek. Gondolom, azért tettek oda engem, mert akkor épült iskolánk új szárnya, és kellett a vállalkozói tudásom meg tapasztalatom. Tárgyalnom kellett egyfolytában az építőkkel, a szerelőkkel. Be kellett rendezni az új osztálytermeket, a módszertani kabineteket, a dísztermet…
Másnap nagyszünetben jött a helyettes főtanfelügyelő, Pellegrini Miklós, és bejelentette a döntést, pedig kinevezés még sehol sem volt. Szót adott, hogy mondjak valamit. Mit mondhattam volna hirtelenjében? Csak hebegtem-habogtam. Három és fél évig csináltam. 2013 nyarán kiderült, hogy rákos vagyok… Most, egy hónapja gyógyultnak nyilvánítottak. Írásban is.
– Hogy gondoltad, mi az, amit igazgatóként megpróbálsz összehozni?– Azon voltam, hogy az épület rendesen meg legyen csinálva, és be legyen rendezve. Arra törekedtem, hogy barátságos hangulat alakuljon ki az iskolában, hogy a gyerekek szívesen jöjjenek oda.Voltak problémák, voltak viták, de mindig azt mondtam, hogy a gyerekeket nem büntetni, hanem nevelni kell.Lehet, hogy túlságosan is, de utáltam a gyűléseket. Nem szerettem a vérszegény megbeszéléseket, amelyeken egyesek csak azért kértek szót, hogy saját hangjukat hallják. Úgy vettem észre, hogy a kollégák szeretnek.Vagyonvédelmi megfontolásból kamerákat szereltettem a folyosókra, az udvarra, a bentlakásba meg a tornaterembe, amiért balhé lett. Végül lecsillapodott a hangulat. Voltak fegyelmi problémák, amelyek a kameráknak köszönhetően derültek ki. Egyszer a gyerekek lökdösődtek a WC-ben, és összetörték a csempét. Az volt a büntetés, hogy egy héten belül állítsák vissza az eredeti állapotot. És visszacsinálták. Azóta messziről köszön nekem az a gyerek. De ha akkor kirúgtuk volna, azzal nem biztos, hogy jót teszünk.
Nagyon sok időm ment rá, mert reggel fél nyolctól este félhat-hatig bent voltam. Szombaton és vasárnap is, hol ez, hol az volt.
– Utólag hogy ítéled meg ezt a három és fél év igazgatói periódusodat?– Nagyon szívesen csináltam. Értem el eredményeket is. Voltak rendellenes szokások, amelyek miatt felment a pumpa, de rendnek kellett lennie, mert a felelősség az enyém volt. Úgy gondolom, hogy a képességeimhez képest helytálltam mint igazgató. Utána többen még vissza is sírtak. Mások meg féltek tőlem.Közben megszoktattam a gyerekeket, hogy fizikából is érettségizzenek. 2013-ban az egyik 9,90-et, a másik 9,40-et írt. Egyikük Manchesterben végezte az alapképzést, és most Delphben mesterizik, a másik most Linzben doktorál.Kellemetlen körülmények között távolítottak el az igazgatóságból, de Isten éltesse őket sokáig!
A betegszabadságom után a pécskai román iskolából mentem nyugdíjba. Kicsi lett a nyugdíjam, 1081 lej, de nemrég fölvettek az Írószövetségbe, és kapok 50% ráadást.
– Eltelt közben pár év. Időnként eszedbe jut még az iskola?
– Igen. Gyakran eszembe jut. Be is szoktam lépni a titkárságra, két hónapban egyszer, amikor viszem a Szövétnek tiszteletpéldányait. Van, hogy elmegyek az unokáimért, de nem szívesen megyek be a tanáriba. Pedig a volt kollégák kedvesek, a kolléganők aranyosak.
– Kikre emlékszel szívesen a Csikyből?
– Nem szeretnék neveket kiemelni, mert általában szerettem a kollégáimat, kolléganőimet, jó volt a viszony, majdnem baráti. A titkársággal jóban voltam, a főtitkárnővel néha kiáltoztam, mert kihozott a sodromból, de hamar elmúlt mindkettőnknek. Ha mostanában találkozunk, ő is szívesen emlékszik vissza a munkakapcsolatunkra.
– Milyennek látod a román oktatási rendszert?– Nehéz kérdés. Vannak apró dolgok, amelyekkel nem értek egyet. Eleve nem értek egyet a tantárgyversenyekkel, mert csak kínozzák a gyereket, hogy menjen a versenyre, mert akkor kap piros pontot. Ott pedig a gyerekek által megoldhatatlan versenyfeladatokat adnak a szervezők a minisztériumból. A Csikyben piros pontokat kapnak azok a gyerekek is, akik elmennek egy könyvbemutatóra, ami eleinte felháborított, de most már örülök neki, mert az a 30 gyerek nem a szerző pofájáért megy el, hanem a piros pontért, de ott van, jó helyen van, és ragad rá valami.
A román oktatás még mindig el van maradva legalább pár évtizeddel attól az oktatástól, amilyennek kéne lennie a 21. századi oktatási rendszernek. A tankönyvek is, a vizsgatételek is. Igaz, kicsit már változtak, de még mindig nem fektetnek elég hangsúlyt a diákok gondolkodásának fejlesztésére, a logikára, a dolgok gyakorlati oldalára, még mindig évszámokat kérnek a történelemtanárok, verseket kell megtanulni kívülről az irodalomórákra, kötelező jelleggel, ahelyett, hogy kedvtelésből tanuljanak meg egy-egy szép verset a gyerekek. Fizikából, kémiából jelentek meg a régieknél illusztráltabb, színesebb tankönyvek, de sok tanár még mindig a lexikális tudást követeli.
– Szerinted van-e erdélyi magyar oktatási rendszer?– Nem hiszem, hogy van. Az erdélyi magyar oktatás a romániai oktatásnak egy fejezete. Sajnos nincs egyénisége, pedig jó lenne, kellene, hogy legyen.Nagyon örülök, hogy az unokáim az óvodában a magyar népdalokat énekelték.Másképpen foglalkoznak a magyar iskolákban a gyerekekkel. Olyan évzáró meg anyák napi ünnepségeket, farsangi mulatságot láttam a Tóth Árpád Teremben, hogy meghatódtam, és nagyon tetszett. Egy-egy ilyen előadásra odavonzzák a szülőket is a díszterembe. Nem tudom, hogyan történnek ezek a román iskolákban…
A szomorú az, hogy az iskolák nem önállóak. Sem a román, sem a magyar iskolák. Teljesen alárendeltek a tanfelügyelőségnek, illetve a minisztériumnak. Csak nagyon piti dolgokban hozhatnak önálló döntéseket. Ez pedig hátráltatja a fejlődést.
– Mekkorák az unokáid?
– Az egyik 11, a másik 9 éves. A nagyobbik most megy ötödikbe. Még nem tudjuk, hogy ki lesz az osztályfőnöke.
– Tanárként is láttad, igazgatóként is kellett találkozz vele. Milyennek látod az iskolák felszereltségét?
– Nincs komoly gond. Vannak sportszerek, térképek, laboratóriumi felszerelések, vetítők. Hogy azt mennyire használják, az tanárfüggő. Éder Ottó nagyon sok mindent beszerzett, Magyarországról is annak idején…
– Hogy látod az egyre inkább dívó mutatványoktatást, a rengeteg fénymásolt ezt meg azt?
– Divat most. Van jó fénymásolója a Csikynek is. Az biztos, hogy híve vagyok annak a tanításnak, ami látványos. A fizikatanár végezzen érdekfeszítő kísérleteket, a kémiatanár robbantson, füstöltesse a kémcsöveket, mert ez a gyerekeknek nagyon jót tesz. Vetítsenek filmeket. Sokkal több marad meg a gyerekben egy negyedórás film nyomán, mint hogy diktálna helyette a tanár. A fénymásolt lapok, a munkafüzetek is hasznosak lehetnek. Híve vagyok ennek, inkább, mint a sok dumának.
– A tanév végi vizsgák mindig fölrázzák a közvéleményt. Hol lehet a hiba, hogy csak 60% körüli a sikeresség megyei szinten?
– Sok gyereknek nem érdeke, hogy külön készüljön ezekre a vizsgákra. Díjazni kellene az első tízet, de nem csupán értéktelen papírokkal, és biztos, hogy jobban felkészülnének a gyerekek.
– Nyolcadikban lehet, hogy hatna, de az érettségitől mégiscsak függ a továbbtanulás lehetősége, és a saját életének a perspektíváját határolja be a vizsgán elért eredmény.– Az érettségi tételeknek a nehézségi fokát le kéne csökkenteni, hogy a hatos átlag aránylag könnyen jöjjön össze. A tételek között legyenek elérhető kérdések, a csúcstehetségek részére pedig kellenének szupernehéz feladatok is. Jelenleg ez a rendszer elijeszti a gyerekeket az érettségitől. A tételkészítők valószínűleg nem iskolai tanárok, hanem egyetemeken vagy csúcsiskolákban tanítók.
Ha már úgyis mindenkit bevesznek az egyetemekre, akkor miért legyen olyan rossz az eredménye a végzősök felének? Nem értek ezzel egyet, ugyanúgy, mint a versenyekkel sem.
– Hogyan látod te a Romániai Magyar Pedagógusszövetség országos és megyei szervezetét?
– Azt láttam, hogy a megyei elnök gyakran bejött az iskolába. Szerveztek különféle versenyeket, nagyobb hangsúlyt fektetve az elemistákra meg az általános iskolásokra. De nemzetközi versenyek, például a Zrínyi Ilona matematikaverseny szervezésében is részt vettek. Kétévente osztogatták a Márki Sándor-díjat magyar pedagógusoknak, akik valószínűleg meg is érdemelték. Tanári táborokat szerveztek. Engem még régebben be akartak szervezni az országos bizottságba, amit nem vállaltam, és végül Rogoz Mariannát sikerült meggyőzniük. Ha kellett valami szakmai tanács, akkor segítették a magyar pedagógusokat, főleg falun. Szerintem jól végezték a dolgukat.
– A Nyugati Jelenben időnként Réhon József, Murvai Miklós vitaindítókat írnak iskoláink, oktatásunk állapotáról, és soha nem lett vita, nem volt hozzászólás. Miért van ez?– Szerintem elsősorban azért, mert sem Murvai, sem Réhon már nincsenek elég közel az iskolához. Sok mindenben egyetértek velük, de nem elég reális a hozzáállásuk. Ugyanúgy van, mint ahogy én magamban reklamáltam, hogy egy magyar rendezvényen miért nem vesznek részt a csikys tanárok? Vagy csak kettő-három. Aztán próbáltam megérteni őket: messze laknak, vár rájuk a család, millió mindennapi gond, megszokták az érdektelenséget. A kétévenkénti Véndiák-találkozókon én még elkaptam, amikor a végén baráti társaságok összejöttünk, és jól éreztük magunkat, de legutóbb is már csak hat-hét jelentkező volt. Az emberek elfásultak.Réhon és Murvai jóhiszemű idealisták, türelmetlenek is, de a jó szándék megvan bennük. Biztos igazuk van abban, hogy sokkal többet kellene tenniük a tanároknak. Szerintem a tanítók talán közelebb vannak a gyerekekhez, talán többet tesznek, viszik őket kirándulni, ide-oda. A nagyobbaknál ritkábban történik meg ez is.
Nekem eddig volt öt könyvbemutatóm. Az elsőre eljött vagy tizenöt kolléga, a másodikra már csak kilenc és az utolsón már csak hárman voltak. Az elsőn érdekelte őket, hogy néz ki ez a szivar, aki rákos, és még nem halt meg. A következőkre sokkal hatásosabb módszerrel hívtam őket, de már nem volt annyira izgalmas a személyem, kezdtem meggyógyulni. De nem akarok rosszmájú lenni.
– 1989 előtt voltál-e párttag?– Voltam. Amikor szóba jött, hogy a kihelyezésnél kivesz az újság, akkor azt is mondták, hogy párttag kellene, hogy legyek. Utolsó évesen odamentem a párttitkárhoz, hogy be szeretnék lépni a pártba. Meghívtak egy egyetemi pártgyűlésre, és volt, aki felszólalt ellenem, hogy karriert akarok csinálni a párttagságból. Igaza volt. Végül nagy örömmel bevettek. Az iskolában Fehér Miki volt a párttitkár és én a helyettese. Az volt a dolgom, hogy gyűjtsem a tagdíjat, és vezessem annak nyilvántartását. Büszke vagyok arra, hogy 18 év alatt egyszer sem szólaltam föl a pártgyűlésen.Nagy István fizikatanár, Pécska(Folytatjuk)
Hozzászólások