Kajmán-szigetek, avagy a 7 mérföldes perzselő homok

Több éves nyomozói múltamnak köszönhetően, ha valaki nekem Kajmán-szigeteket említ, hát bizony nekem nem a napsütés és a türkiz óceán jut eszembe! 

Azt tapasztaltam az évek során, hogy jó pár olyan cég van szerte a világon, akik ide mentették a vagyonuk, profitjuk nagy részét. A szigeteken jelenleg 55 ezer vállalkozás van bejegyezve, több mint ahány ember itt él. A brit fennhatóság alatt álló Grand Cayman, Cayman Brac és a Little Cayman ugyanis lehetővé teszi, hogy nemzetközi cégek székhelyüket és bankszámlájukat idehelyezve, többféle adómentességet élvezzenek. Szállítócégek, ruhaipari nagyvállalkozások, turistaszervező magánemberek, vagy csak leleményes “kisemberek” (megjegyzésem nem degradáló célú) kis pénzből nagy profitra tettek szert, megkerülve országaik némely adózási hátrányát. Mi több, mentesülnek a tőkefelhalmozás utáni adótól és a társasági adójárulék fizetése alól is. De általában a szabályok, törvények is “kiskapusak”. Mindenhol vannak leleményes emberek, mindenhol van valaki, aki tud valamit, ahonnan el lehet indulni, hogy egy jobb életet képzelhessünk el magunknak. Nagy csodálattal figyeltem, hogy néha a legegyszerűbb gondolatokból, hogyan születnek dollármilliók. Irigyeltem néha a bátorságot, a kitartást és a tőkét, de ugyanakkor elvetettem azt a fajta magatartást, ahogy embereken átgázoltak, kisnyugdíjasokat használtak ki, vertek át, hogy alapot teremtsenek későbbi tőkebiztonságukhoz.

Ellenben ezen az utamon turistaként nézelődtem, nem nyomozóként.

Amikor 1503-ban Kolumbusz megpillantotta ezeket a kis szigeteket, állítólag a legelső dolog amit látott, az a rengeteg teknős volt, így el is nevezte a szigetet Las Tortugas-nak. Az első angol látogató Sir Francis Drake volt 1586-ban, aki viszont az alligátorszerű élőlényeket (cayman) megpillantva, Kajmán-szigeteknek keresztelte. Ezt követően jöttek a kalózok, spanyol hódítók, majd 1661-ben az egyik angol katona családjának megszületett itt első gyermeke, aki a legelső bejegyzett, hivatalos polgár lett a szigeteken.

A sziget szerencsétlenségére, az Ivan nevű hurrikán 2004 szeptemberében az épületek 95%-át teljesen tönkretette, 3,4 milliárd dollárnyi kárt okozva. Mára a szigetcsoport anyagilag és természetileg is szépen helyreállt.

A szigeteken rendszerint nem alkalmaznak külföldi munkaerőt (itt is van kivétel, de nem jellemző), éppen azért, hogy ne érintse munkanélküliség a szigetek lakóit. Olyan mértékben alkotnak munkalehetőségeket, szinte minden téren, hogy polgáraik ne kényszerüljenek elhagyni a szigeteket. A lakók 85 %-a turizmussal kapcsolatos munkát végez. Hiszen java részt ebből élnek, és a bankok működéséből.

Amikor pár évvel a hurrikán előtt ott jártam, egy barátságos, kicsit “elveszett” szigetbe szerettem bele. Minden olyan kicsi, egyszerű és családias volt. Ez fogott meg, ezért akartam ide visszatérni. Soha nem szerettem a pompát, a fényűzést, hiszen a becsületet, a hűséget tartom szem előtt a mai napig. (Talán ezért köveznek meg néhányan?!)

Mára a Kajmán-szigetek egy valódi kis ékszerdoboz lett. Emlékezetem szerint minden ugyanoda került vissza, ahol volt. Azzal a különbséggel, hogy szemmel felmérhetetlen számú luxusszálloda épült a 7 mérföldes tengerparton. Új, légkondicionált üzletek kerültek a kis trafikok helyére, és nagy árudömpinggel, haszontalan használati tárgyakkal veszik le a turistákat a lábukról. Egyik kedvenc szlogenje a turistaparadicsomnak a következő: „Az áru kicserélhető a vásárlástól számított fél éven belül”. Én nem tudom, hogy ez hogyan valósítható meg, de nem tudtam ellenállni annak, hogy bele ne kössek... Mert ugye, nem mindenki tervez 3-4 utat ugyanarra a helyre... Felvilágosítottak, hogy minden drága terméket árusító boltnak, van egy weboldala, ahol a vásárolt, megunt termékünket visszaválthatjuk hazaérkezésünk után is. Pénz visszafizetés nincs, csere van. Tehát, mondjuk az Arizonában lakó házas asszony a repülőn megunja a terméket, hazamegy, visszapostázza a Kajmán-szigeteki címre, és a weboldalon választ magának egy másikat, amit postafordultával küldenek is neki. Nade... Ha utazása előtt tájékozódott volna a szigeteki gyémántárakról, akkor nem esett volna bele a csillogás extázisába, és nem döbbenne rá, hogy a „boldogító igen” gyűrűért hajszálpontosan a dupláját fizette. Az amerikaiak szinte mindent interneten keresztül vásárolnak. Nincs olyan dolog, ami manapság ne lenne interneten keresztül megrendelhető. Még a hajóutazást, repülőjegyeket is. Ezért nem értem, hogy miért áll meg a józanész ezeken a szigeteken?

A gyémántberakású telefontartók itt is nagy sikert aratnak, mint Mexikóban. A pompás, csillogó-villogó üzletekbe az ember szinte be sem mer menni, hiszen többségünk úgy van kódolva, hogy onnan tele pénztárcával ki nem jövünk, az biztos. De az átlag amerikainak, a hajón lévő eligazítás alkalmával 5 olcsó üzletet megemlítettek, amit nem szabad kihagyni, hát az hétszentség, hogy azokat ki nem hagyta. Mi több, még nézni is mókás volt azt, hogy még a boltokban való vásárlás sorrendjét is betartották. Konkrétan a hajó kikötésekor kb. 100 ember irdatlan iramban vonszolta magát a tikkasztó melegben a csillogó boltok felé, hogy ők vehessék meg a legnagyobb és legolcsóbb gyémántot, ha netalán nem vettek már egyet Mexikóban. Sajnos az amerikai nőknél a karikagyűrű melletti gyémánt kísérőgyűrű nagysága a házasságon belüli boldogságot jelképezi (ha ez ilyen egyszerű lenne…), legalábbis a társadalom felé. Az amerikai családok, házasságok mintája talán nem állná meg a helyét néhány Európai országban, az biztos. Szerintem a gyűrűnek ehhez semmi, de semmi köze sincs. De ha ők így érzik jól magukat, ám legyen.

A hajón visszafelé csendesen teltek a napok. A lelkesedések, a duhajkodások kicsit alábbhagytak, ahogy sodródtunk hazafelé. Mindenki az újonnan megszerzett anyagi javait csodálta és viselte. Mexikós kalapok, kajmános pólók, táskák, gyöngysorok, órák, ékszerek, technikai kütyük, háztartási kisgépek, mérhetetlen mennyiségű ital, rumtorták, borslekvárok boldog tulajdonosai ültek sorban, csendben a napozóágyakon. Olyan volt, mint amikor az ember sokévi bezártság után, először lépte át a határt. Az átlag amerikaiak úgy forgatták, nézték bevásárolt termékeiket, mintha egy falat külföldi szalámit vagy húst vittek volna haza a családjuknak, mint ahogy mi tettük hajdanán, több órás sorban állás után. Nekik ezekben a napokban ez jelentette az örömöt. És ezt a mosolyt senki nem vehette el tőlük...

Én pedig ezt az utat, a kis ékszerdobozt a gondolataim hátsó bugyrába elrejtettem, amit öregségem éjjelén nagy szeretettel veszek majd elő. De addig nem gondolok rá. Mert nem az az én hazám, és talán soha nem is lesz az enyém. Hiszen oda kell visszatérnünk ahol születtünk, és kötelességünk visszaadni, amit távollétünk alatt tanultunk, tapasztaltunk, néha emberfeletti áldozatok árán. És ez talán nem bűn, sokkal inkább bátorság kérdése. 

Wiesenmayer Éva Amerikából