Nagy Istvánra rájártak az idők és a díjak: nagyjából egy hét alatt több, egy élet teljesítményét elismerő díj (a magyar kultúra lovagja, Kölcsey-díj) kitüntetettjévé vált.
Pedig, mondja (ismerem, el is hiszem neki), soha nem volt díjak, kitüntetések hajszolója, csak „egyszerű” halandó, aki tette, amit lelkiismerete, meggyőződése szerint tennie kellett.
Az is kiderült az utóbbi, mondjuk két héten, hogy legújabb kötetét (Pécskai morzsák. A pécskai magyar közoktatás múltjáról, gróf Klebelberg Kunóról és Pécskáról) múlt pénteken estefelé a pécskai születésű, Ormós Zsigmondról elnevezett általános iskola (volt az valamikor, nem is olyan rég még középiskola is) dísztermében bemutatta.
Itt-ott – a történelmi hűség kedvéért jegyzem meg – volt egy-egy üres szék az amúgy zsúfoltnak mondható teremben – bár ennél nagyobb asszisztenciát aligha kívánhat magának egy saját munkáját bemutató szerző.
A beszélgetőtárs a bemutató során Fekete Károly, az aradi Kölcsey Egyesület alelnöke – fölényes tudású, műveltségű, tájékozottságú kultúrember – volt, aki ezúttal talán kissé túl is játszotta szerepét.
A szerző (alulírott kb. két hete készített interjú alanya) aligha számított arra, hogy a pécskai magyar közoktatás múltjáról szóló (morzsák) könyvét előjegyzésben több mint kétszázan megrendelik. Nemrég ezelőtt még csak pár tucatnyi könyvről beszélt.
Szerencsére melléfogott. Amit közkincsként most közzétett, ki tudja, mikor (nagy valószínűséggel sohasem) kerülhet(ne) ismét terítékre.
Hozzászólások