Folytatva a Corvinka-sorozatot

A sokszorosan kitüntetett, sokdíjas író, Sarusi Mihály legutóbbi aradi könyvbemutatóján kaptam tőle az idén megjelent két új kötetét, melyek közül a Házról házra a Corvinka címűt olvastam el először. Már csak azért is, mert annak előző kiadványainak egy részét már ismertem, néhányról írtam is egy-egy rövid recenziót. Műfajilag utcatörténetnek minősítik azokat, bár én inkább krónikának nevezném, a szerzőt meg a közösség krónikásának. A Corvinka Anonimusának. 

Bevallom, olvasása közben most is minduntalan a hasonlóság járt fejemben gyermekkorom helyszínével. A Corvinka utca 38. házszáma alatt valaha állt 37 lakóházat és annak lakosát hasonlítgattam össze az egykori aradi Erzsébetváros (Pernyáva) igencsak hosszú Miklós (1920 óta Griviței) utca egy, általam jól ismert szakaszával. Mármint a Sarló (most Ioan Rațiu) és Borona (Eftimie Murgu) között a 20 páros és ugyannyi páratlan házszám alatt álló lakóházakkal és azok több nemzetiséghez tartozó lakóival. A Convinkán az évtizedek alatt magyar-tótok, szlovák-magyarok (az író fogalmazta meg így!) mellett néhány zsidó szatócs, kereskedő lakott. Mifelénk magyarok, románok és egy-két szerb. Hasonló az is, hogy nekünk, az itt gyerekeskedőknek is volt játéktérként szolgáló Pázsitunk, a Legelő sortól a repülőtérig nyújtózkodó tágas mező, benne egy focipálya (Unirea), a Kádas-telep közelében, a Holtmaros mellett egy kis tó, ahol fürödni nem, de békalencsét és vízibolhát lehetett gyűjteni. Egy kiadós nyári esőt követően pedig szegfűgombát. Az árokparton mi is ugyanúgy ettük a papsajtot, mint a csabaiak. És ott volt a közgazdálkodási vállalat (ICOA) kiterjedt konyhakertje, ahol nyaranta minket, gyerekeket is felvettek idénymunkára. 

És közös az is, hogy a Békéscsabát védő, szlovákul Kergátnak nevezett körgát helyett nálunk az Alsótemetőtől a Mihelyi Vidor kertészetéig húzódott a Maros esetleges áradása ellen emelt, méternél magasabb védőgát, amelynek egy szakaszán a cukor- és TEBA-gyári ipari vasút közlekedett a buzsáki állomástól. 

Olvasom a Corvin utca és az ahhoz kapcsolódó utcák névváltozását a történelmi időkben. Ott a politikai irányvonal változásai szerint. Lásd példaként a Baross utcát, amely viselte Mussolini, majd Lenin nevét, amíg ismét visszavehette az eredetit. De egyszer még a Corvin Jánosról, Mátyás király fiáról elnevezett Corvinkát is Korvin Ottó kommunista hős nevére igyekeztek átkeresztelni az elvtársak. Legalábbis a kommunista sajtóban. Mifelénk viszont az utcák névváltása a három rendszerváltás mellett egy impériumváltással is megtoldódott. Lásd Aradon a Templom utca egy évszázad alatti névváltozását: Weitzer János, Ion C. Brătianu, Postăvarul, Miron Constantinescu, Lucian Blaga. 

Számolnám a könyvben az ott lakók foglalkozását. A teljesség igénye nélkül: iparos, kereskedő, gyári munkás, bérkocsis, kocsmáros (vendéglő, söröző vagy csapszék alkalmazottja, ahogyan éppen elnevezték az intézményt). És olyan földműves, akinek a (szerencséjére) kollektivizálás után is megmaradt a szállása, ahogyan a szlovákok nevezték a város környéki tanyákat. Az említett útszakaszon nálunk ez a felsorolás sokkal rövidebb, hiszen a két szatócson kívül egy maszek asztalos, egy varrónő, egy tanítónő mellé csupa gyári munkás kerülhetett megjelölt foglalkozásként. Arad nagyobb ipari központ volt. És akárcsak mifelénk, azon a vidéken is akadtak besúgók, illetve ott nyilasból, itt vasgárdistából átvedlett törtető komcsik. De (szerencsére) a többség ott is, itt is becsületes emberekből állt. 

Sarusi Mihály Corvinka-sorozata nem monografikusan száraz, hanem szépirodalmi, élvezetes olvasmány. A konkrét adatok mellett rengeteg benne az irodalmat szerető közember számára az olvasnivaló. Mindez a jeles szépíróra jellemző humorral megspékelve. Mint a (Vörös) Janó és Papri (Misi) történetei a gyorsvasalóval és a tanyára kirendelt gőzfűrésszel. A kölcsönkenyér mindig visszajár felkiáltással, és különösebb harag nélkül. Avagy a titkos szovjet katonai rádiófölderítő állomást „megcsapoló” (lehallgató) magyar katonák esete. 

A könyvet záró végelszámolás viszont lehangoló. Az író ugyanis számba veszi, summázza, mi maradt még a régi Conrvinkából, mi épült a Pázsit helyén, hogyan alakult ki azon túl a tizenötezer lakosú Lencsési lakótelep. A corvinkai közút rovására, az árnyas fasor, meg a vízelvezető árok kárára. És hol vannak már az utcát akkor benépesítő egykori srácok? Egy részük a föld alatt, másikuk szétröppent a nagyvilágban. Utódaik? Amikor egyre kevesebb gyerek születik? Ott is, itt is. Szerte Európában. 

Olvasva Sarusi Mihály Corvinka-krónikáit, lehetne nem arról álmodozni, hogy talán egyszer akad valaki, aki az utolsó utáni órában megírja egy-egy aradi kisközösség halványuló emlékeit. Valahogy úgy, amint tette azt mifelénk Nagy Gizella Szentlányon.