Mint hal a filmben

Hadakozom a szavakkal. Sok minden nyomaszt. A világ, a magyarság, gyermekeim – sorsa. A luxusháborúk, háborúskodások, a fölösleges kihunyások.         

Ha hadüzenetek fenyegetettségében élünk, és nap nap után arra ébredünk, hogy világjárvánnyá hatalmasodhatnak a háborúk, s mindezt senki és semmi nem képes megakadályozni, mert valaki és valami mintha jobban akarná, mert a pusztítás lendülete mintha nagyobb volna, mint fékezőereje, a Thanatosz szálasabb mint az Erósz, akkor megedződik a zsiger, mint a hús, és elveszíti képességeit. Nem képes többé érzékelni a tényleges súlyát annak sem, hogy körülöttünk kényszerűségből jó kezdeményezések múlnak ki. Az elmúlás, mint az idő, nem egészen fogható fel. És nem is feldolgozható, legfeljebb elfércelhető. Elvarrni a sérüléseket lehet, de meg nem történtté tenni sosem. Valamit beépítek magamba abból, aki fontos volt, abból, ami fontos volt, és talán egy léleksúlynyival könnyebb leszek, esetleg nehezebb… 

Azt gyanítom, hogy a gyász egy eszmei érték esetében is hasonló folyamat. Főleg kisebbségben. Ráadásul szórványban. Az elmúlás pusztító hatása csak idővel mutatja meg magát. Tavaly januárban bezárt egy könyvesbolt – az aradi magyar könyvesbolt. Akkor úgy éreztem, szegényebbek lettünk egy szellemi térrel. Ma már tudom: nem csak szegényebbek, de árvábbak is lettünk. Idén januárban megint temetünk: megszűnt az aradi–temesvári–dévai régiót is lefedő magyar napilap, a Nyugati Jelen. Pontosabban hetilappá ritkult. Elmúlásaink…

Furcsa, hogy épp a hedonisztikus alkalmazkodás teszi alkalmatlanná az embert a kitartó  örömre. Arra, hogy folyamatosan örülni tudjon a meglévő jónak. Úgy tűnik, örömtelibb, értékesebb a jó, ha nem feltétlen és nem állandó. Különben belekap a közöny. Akkor megbecsülhető, ha felbecsülhető. Akkor hát felbecsülöm a végest. És megbecsülöm, mert véges.

Öröm, hogy idén is megünnepelhette az aradi magyar közösség a Magyar Kultúra Napját. A Kölcsey Egyesület átnyújthatta díjait. És hogy éppen a pécskai Nagy Istvánra esett választásuk, aki nemcsak a Magyar Kultúra Lovagja lett idén, hanem elvállalta a Szövétnek szerkesztését a következő, elköszönő, tavaszi lapszámom után. Nagy István nyugalmazott fizikatanár és nyughatatlan nemzetőr. Kultúraápoló minőségében szerkeszt, ír, szervez és megóv.

Lapunk öröme az is, hogy téli lapszámunkban egy olyan aradi, de nem Aradon élő, sőt már nem is élő titánt mutathatunk be, mint Baász Imrét, akinek Kalevalája több nemzedéknek mesélt képekben, nemcsak a Kriterionon felnőtteknek, de a Helikon gondozásában az anyaországiaknak is.

Aradi filmes öröm, hogy már nemcsak a Művészmoziban, de a mozikomplexumban is megjelennek magyar filmek. David Lynch halálhíre és az Oscar-jelölések megbolygatták a filmvilágot év elején. Öröm, hogy az idei Oscar-gálának több magyar kötődése van. A brutalista vágásáért Jancsó Dávidot; a film fiktív főhősének, Tóth László építésznek az alakításáért pedig a szintén magyar származású Adrien Brodyt jelölték. Bár már nincs Lynch, maradtak a filmjei. És a könyve, melyre e cikk megírása körüli könyvtári szöszmötölésemkor véletlenszerűen akadtam. Hogyan fogjunk nagy halat… Verbalizálja, amit filmjei képviselnek: áramoljon szabadon az a képzelet! A hal visszaúsztat az Arizónai álmodozókhoz, tizenéves énem filmklubos időszakába, majd a Duna TV Fehér éjszakáihoz, a kolozsvári magiszteri évekhez, amikor kontúrozottabb saját csendterem volt, és a négy fal közt is zavartalanul „beülhettem” egy-egy filmre, sőt filmnaplóra is futotta.

Azóta a tévés műsorfüzet fölösleges, mert nem tudom kötni magam a filmes hátradőlős délutánokhoz. Filmek terén mostanában a szerencsére hagyatkozom. Nem túl sok eséllyel. Általában filmkockákat kapok el, és megtanultam viszonylag hamar eldönteni, hogy fontos-e, s ha tényleg érdekel, letöltöm, hogy elejétől végéig majd egyszer… A mozi más. Ott a filmet nem valahonnan látod, hanem elejétől, és nem valameddig, mert nem lehet megállítani. Már-már úri szeszély. Emellett nemcsak látod és befogadod az előtted futó képeket, de hallod, érzékeled a körülötted levőkre tett hatását is. Tele a fejed a kritika előjátékával, itt azért küzdesz, hogy ezeket a hangokat elhallgattasd, és csak, csakis a saját szűrődön át láss. 

Színésznő barátnőm – megint véletlenszerűen – moziba hív. Számolok. 20 éve Aradon. A férjemen kívül senki mással, soha. Vele is ritkán. Szülősors szabta egzotikum. A Callas címválasztása is tetszik, hogy csak szimplán Maria. Mert végtére is ő az, az ember. És nem ő, mert sosem lesz csak magánember a művész. Holott attól művész, hogy olyan izgalmasan egyedi. Úgy életrajzi film, hogy nem biográfia. Egy-egy meghatározó pillanatot villant fel a múltból, mint mikor halálközelben az ember agya visszapörgeti az igazán jelentős pianissimókat és fortissimókat, melyekből összeáll az életfilm. A végnapokat látjuk, egy világraszóló karrier csendes temetését, egy magányos élet végső visszavonulását. A film nem akar mindent megmutatni, nem ragaszkodik az elsöprő sikerek dokumentálásához, a dicső felemelkedés hívságaihoz. A művész kínlódását tárja fel, az emberit – emberfeletti törékenységét. Ez a nő nem akármilyen nő. Nem az öregedés elfogadása a tét. A díva igazi kihívása a művészi kifejezőerő meggyengülésével való szembenézés. Callas képes-e méltósággal Máriává válni…? A tompa üresség túléneklése, mint a kihunyással dacoló utolsó gesztus.

Véletlen öröm: Newman-filmek a Dunán. Véletlen elejétől végéig. Többedjére sem unalmas a Macska a forró bádogtetőn. Hogy miért fontos számot tenni erről épp a Szövétnekben? Paul Newman 100 éve, január 26-án született. Nem ez lep meg, hanem, hogy ő is magyar származású, és nemcsak rendkívüli színész, de rendkívüli ember is volt: elképesztő anyagi erővel segítette a sérült gyermekeket, Magyarországon is, és szelíden, de egyértelműen felemelte szavát az emberi jogok mellett…

Vajda Anna Noémi