Ráncok

Sokan nem szeretik az őszt, mert telet súg, hideget, rideget, nagy fűtésszámlákat, és elmúlást. Néhányan mégis rajonganak érte, mert egyik évszak sem kínál ennyire gyönyörű és változatos színeket. És főleg, mint idén, vénasszonyok nyarán, ennyi ráadásmeleget. A lap életébe is színt hozott az ősz, hisz az Aradi Magyar Napok végakkordjaként, szeptember 30-án volt az első Szövétnek-találkozó, az első, amióta három éve átvettem a szerkesztést. 

Az időben és huzamosan hirdetett találkozóra, lapbemutatóra kevesen jöttek, aránytalanul kevesen. És főként azok a helyi szerzők, akiket személyesen hívtam meg, hogy kialakulhasson egy kerekasztal-beszélgetés. Valamint a Csiky Gergely Líceum és az Alma Mater Alapítvány elöljárói, akik részt vettek a szervezésben. Szép meglepetés volt az a pár ember, akire nem számítottam, mégis megtisztelt a jelenlétével. Valamint az, hogy az Alma Mater Alapítvány kitett magáért: nemcsak a lapszámokból rendeztek szemet gyönyörködtető standot, de állófogadásra is készültek. Ezért is hasított belém az éles kontraszt. Mint mikor egy születésnapi zsúrra a meghívottak alig fele jön el, és a sok ínyencség nagy része érintetlenül pusztul el az asztalon. Kétszer kellett a szervezőknek sokat elő- és elpakolni, hisz zömében alig húszan voltunk. 

Az igazi meglepetés mégis az a jószándékkal tolmácsolt megállapítás – számomra hír – volt, hogy a harmincas, negyvenes, akár ötvenes korosztálynak – tisztelet a kivételnek! – nem tetszik a Szövétnek. Azért nem vevők rá, mert túl magasröptű. Első hallásra úgy fordítottam: olvashatatlan. Másodikra, hogy túlságosan igényes. Miközben úgy érzékelem, hogy bár színvonalas a Szövétnek, lenne még hová fejlődni. 

Minden negatív kritika után önvizsgálatot tartok. Mi van a kritika mögött, milyen úton kellene tovább haladni, lehetni lehet, de kellene-e más irányt venni? Ez a visszajelzés nyilvánvalóvá tette számomra, hogy Aradon a nemzedékem legtöbb tagját nem sikerült megszólítani. Valamint azt, hogy feltehetően nem mindenki érti és értékeli, hogy egy kulturális lap nem bulvárlap, a Szövétnek nem női vagy férfi magazin, hanem Arad kulturális szemléje, mely arra vállalkozik, hogy Aradot mind irodalmi, mind művészeti, mind történelmi, társadalomtudományi, esetenként kulináris vonatkozásban bemutassa. Arad legjobb kulturális és konkrét ízeit kínálja. (Miért a legjobbat, mikor elég lenne a csak aradi, az irodalmi igény nélküli aradi, persze úgy, hogy közben ne essen a színvonal? – hangzott el a találkozón. Erről egy csúnya közmondás jut eszembe: … is, szűzen is maradni nem lehet. Bocsánat.) 

Az nem kérdés, hogy a hatvan, hetven, nyolcvan, még kilencven évesek is igénylik a lapot.  Akik a diktatúrában évtizedekig kulturális éhínségben éltek, egy életre sorba állnak a kultúráért. De a kulturális lap iránti igény belenevelhető-e egy már felnőtt, azt nem magasrepülésben igénylő társadalomba? Szkeptikus vagyok. Talán a Z generáció és alfa generáció kulturális megszólítására kellene figyelni. Hogyan lehetne? Egy Z gen szerkesztővel. És, nehéz kimondani, mert Guttenberg-lakó vagyok, de talán az ezzel járó digitális felzárkózással. Hogy ez a Szövétnek dolga lenne-e, nem merem állítani, mert bizonyos fokon önmaga halála lenne. Változni és változtatni úgy, hogy több generáció ízlésvilága találkozzon, miközben továbbra is értéket képviseljen a lap… Valóban nem ártana önállóvá és önfenntartóvá válni. Ehhez persze egy szűk, de hatékony apparátus kellene. Egy biztos, állandó anyagi támogatottság. Karácsonyi kívánságkosár.

Ürömráncok után örömráncok. 

Böszörményi Zoltán hívott fel, nem jöttél az estünkre, estjeinkre. Nem… Hogy vagy, hangja nem számonkérő, inkább aggodalmas, hullámzóan. Mind így vagyunk. S aztán úgy van, hogy ha nem tudtam írni, akkor nem mentem. Egész nap nem tudtam, akadoztam, ez nyomottá tett. Megérti. S aztán valami váratlan kitép ebből a nemmegysehogysemből, nemmegyeksehovasemből, előmozdít erről az apatikus nullpontról, ahonnan emberekkel sem akarok találkozni. Egy váratlan felkérés, várakozás. Mese kell, nincs mese, téged osztottak rám, ír András Gedeon kolozsvári színész, s annyira várja, és hittel várja a mesémet, hogy kiülök a kertbe a függőágyra, és ripsz-ropsz megírom. Nem azt, mert ez nem mese, mondja a férjem, ez egy történet, de szép. Ő az előolvasóm, az első olvasóm, az alfavisszhang. Nem sértődöm meg, mert minek, szeretem ezt a történetet, ha nem is mese, csak meseszerű, mert gyermeki a hang, és elküldöm az Irodalmi Jelennek, végre törlesztek a Ráncos angyalaimmal. És kiülök gyorsan, mielőtt még megsértődnék, hogy a férjemnek nem mese a mese, és átengedem magam az első, hirtelen jött mondatnak, ami aztán tovább íratja magát. Bennem van még Liza, az előző nap hallott szomszéd cigányasszony sorsa, aki jó anya volt, jó anyja gyermekének, hátán vitte a hideg téli erdőn keresztül az iskoláig, hogy ne bántsák a farkasok, és kitaníttassa. Lizáról eszembe jutnak a faluvégi gyerekek, akik közül a legkisebbet végre beíratták iskolába, kislányom osztálytársa, és megírom a Pálinkafőzőt. Beviszem gyorsan a férjemnek: na? Hát ez nagyon szomorú! Ne várj tőlem tündérmesét, azt nem tudnék írni. Hamar döntök, ez mese, ha nem is az, mert igaz ez a mélynyomor, ha giccsnek is hat, és valóságos a család, és mese valamicskét, mert a jóságos édesanya Liza, ha nem is ő valójában. Gyorsan átküldöm a színésznek. Örül, tetszik, a fiúcska hangja közelebb áll hozzá, hitelesebben mondható, mint egy kislány története lenne. 

Örömráncaim mélyülnek, amikor felhív Cseke Péter is, hogy megossza örömét. Az MMA Illyés Gyula-díját vehette át néhány napja, mint erdélyi irodalom- és sajtótörténész. Pétertől másképp, mélyebben tudok Páskándiról vagy a zerindi alkotótáborról. Kürtöst érintve, Aradot érintve vonatozott haza, Kolozsvárra. Talán a térkép juttatta eszébe a Szövétneket, talán nemcsak a térkép, hogy elsőként lapunknak kínálja fel a díj körüli gondolatait. Szeretem Péter boldog hangját, szavai recsenyédi zamatát. Szemérmes büszkeség, az asztalra letett, és minden nap letett munka utáni megnyugvás boldogsága áramlik hangjából. Az irodalmi háttérmunka nagy, láthatatlan munkása megdöbben, hogy mégsem láthatatlan, hogy rá is figyelnek, hogy másnak is fontos, ami neki életet ad, hogy a benne motoszkáló első szavak mámora költi hajnalonként ágyából. A fonákját vizsgálja, műveli annak, amit az olvasó az elejéről ismer: irodalmat, sajtót. És tovább mesél. Kacsó Sándor ígéretesebbnek indult, mint Tamási Áron, de míg Tamási írt, Kacsót beszippantotta a Brassói Lapok ideg- és időölő munkája, írói erejét felőrölte az újságírás. Bennem akaratlanul is felerősödnek a párhuzamok.

Vajda Anna Noémi