„Alászolgája! – Hol volt, hogy hál’ Istennek két hétig nem láttam?”

Többnyire így köszöntötte egymást a két kávéházi figura: Hacsek és Sajó.

Jól állt nekik. Ment is ez hosszú évtizedeken át. A közönség nem unta, pedig a valóságban a találkozások hangulata, a köszönés, az ilyenkor kialakuló rövid beszélgetés korfüggő! Kétszeresen is korfüggő.

Emlékszem, rövidnadrágos koromban, ha egy nagybácsival, vagy a család barátjával találkoztam, az én „kezicsókolomom”után rendszerint elhangzott a kérdés:

– Na, hogy ityeg, a fityeg?

A nagybácsi kedvesen megpaskolta az arcomat, vagy barackot nyomott a kobakomra, és ha különösen jó kedvében volt, feltett egy zavarba hozó kérdést is:

– Na, és jársz már a jányokhoz?

Később, amikor már kerültem a nagybácsikkal való találkozást – bosszantott lekezelő viselkedésük –, ha mi egyívású suttyó legények összefutottunk, egy odavetett „szevasz” után, megveregettük egymás hátát, és egyikünk „bedobta” a kérdést:

– Na, iszunk egy sört? A találkozásunk örömére! Isten, Isten!

Megint később – ez együtt járt az idő múlásával –, illett megkérdezni:

– Bírod meg? Mennyi van még hátra? Mennyi „nyögdíjra”számítasz?

Ezután következett a „de jól nézel ki” korszak.

Szép korúak!

Mostanában ha találkozom fiatal, vagy majdnem fiatal barátaimmal, ha megtisztelnek és köszöntenek, nem leereszkedően, inkább kedveskedve, elhangzik a kérdés:

– Hogy vagy? Minden rendben?

Régebben, óvatosan, szerényen a tűrhetően jelzőt használtam, vagy lekopogom-mal válaszoltam, ma azt mondom, hogy remekül, vagy éppen kitűnően!

Miért ne örüljenek azok, akik szeretnek? És miért ne egye a fene azokat, akik nem?

És igen! Ne felejtsem el! Már nem zavar az, ha ifjú hölgyek kezicsókolommalköszönnek és felajánlják helyüket a villamosban. (Nem fogadom el.)

A múltkoriban még felháborodtam, amikor fiatal barátom a „hogy ityeg, a fityeg”kérdést szegezte nekem, ma már örülök, ha érdeklődést mutatnak irántam, és leállnak velem beszélgetni a fiatalok.