„Amíg egy gondolatunk él”

Négy remek osztály – IV. A, B, C és D – végzett 1977-ben a LICEUL REAL-UMANIST Nr. 1. ARAD-ban. Magyarra fordítva az ARADI 1-es Számú REÁL-HUMÁN LÍCEUMban. Akkor éppen ez volt a neve a Kálvin János utcai iskolának.

Amint az akkor már „törvényerőre” emelkedett, a magyar osztályok kapták a C és a D megjelölést. Nem is volt ezzel gond, különben is a négy osztály diákjai a „korrektnél” többet jelentő jó kapcsolatokat ápoltak egymással.

Ötéves „kényszerszünet” után tértem vissza a katedrára 1973 őszén, túlzott ambícióval láttam munkához. Mind a négy osztályban tanítottam. A C-sek osztályfőnökeként, talán megbocsátható maximalista énemtől tüzelve, a kiválók között első helyen akartam látni osztályomat.

Amellett, hogy ez meglehetősen nehéz próbálkozásnak bizonyult, az osztályon belül is számos konfliktus forrása volt.

 Többször írtam erről a „legendásnak” titulált osztályról. Ha visszagondolok az osztályban ügyködő tanárok csapatára, anélkül, hogy az utánuk jövők közül bárkit is megsértenék, az „irigylésre méltó” jelző kínálkozik a helyzet jellemzésére.

 Voltak már korábbi találkozóink, szép sikerekről adhattak számot a véndiákok. Magam akár elégedett is lehetnék, de az évek homályában megbúvik valami, amit nem értek, amivel szemben tehetetlen vagyok.

  Remélem, joggal várom a 40 éves érettségi jubileumtól, hogy megoldódjon a titok és érvényt szerezzünk az érettségi tabló mottójának, Horváth Imre szép gondolatának: „...addig együtt leszünk mindazokkal, akik gondolatainkat megőrzik és továbbadják”.