Aqui é Portugal

Ez itt Portugália: messziről látható, nagyméretű felirat hirdette 1975 előtt a maputoi városháza előtt, hogy Mozambik (akkoriban Portugál Kelet-Afrika) Portugália szerves része. 

Lisszabon semmiképpen sem volt hajlandó lemondani az anyaországnál több mint húszszor nagyobb afrikai gyarmatbirodalmáról, a lusotropicalismo ideológia révén azt a „multirassziális és plurikontinentális” portugál nemzet szerves részének tekintette.

1975-ben, az egykori európai gyarmatosítók közül utolsóként Lisszabon is kénytelen volt lemondani gyarmatairól, s Mozambik függetlenné vált. S nyomban elindult a lejtőn: a kb. 250-300 000-es fehér portugál lakosság heteken belül elhagyta az országot, ami rögtön megbénította a szakképzett személyzet nélkül maradó államigazgatást. De ez még csak a kisebb érvágás volt, az igazi nagy csapás a szocializmus mindent pusztító pestise (afrikai szocializmus változatban) és az 1975 és 1992 között tomboló polgárháború volt. Afrikában a politikai nézeteltéréseket nem parlamenti vitákkal intézik el, hanem fegyverrel. A függetlenség kivívása után eltávolították a fővárosból az „Aqui é Portugal” feliratot. A portugált megtartotta ugyan hivatalos nyelvként, Mozambik azonban határozottan elutasította Portugáliát, noha a leghíresebb mozambiki, az éppen Maputoban született és nevelkedett focicsillag, Eusebio továbbra is hű maradt Lisszabonhoz, és büszkén vállalja annak gyarmati örökségét.

Közel 40 év keserűség után Mozambikban milliók sírják vissza a régi szép portugál időket. A gyarmati időkből megmaradt infrastruktúra szinte elpusztult a szocializmusnak és polgárháborúnak „köszönhetően”, a lakosság életszínvonala drasztikusan csökkent, a nyomor tömeges az időközben megháromszorozódott lakosság körében, s milliók váltak fizikai nyomorékká a polgárháború során, főleg a taposóaknák révén. Néhány évvel ezelőtt Mozambik volt a nagyvilág legszegényebb országa, holott a világ legjobb homokstrandjaival rendelkezik, s állatvilága gazdagságát csupán a szomszédos Tanzánia múlja fölül Afrikában. A turizmus csak most éledezik, de még távolról sem közelíti meg a gyarmati idők szintjét.

Manapság Mozambik tudatosan keresi az anyaország kegyeit. Szorgalmasan munkálkodik a régi kapcsolatok visszaállításán, jelentős erőfeszítéseket tesz az 1975-ben elkergetett portugálok (és bármilyen fehér ember) odacsalogatására, nem túl nagy sikerrel. Hiába állampolitika a betelepülő fehérek felkarolása, lakás vagy termőföld kiutalása, az utóbbi 10 évben csak kb. 40 000 fehér telepedett le Mozambikban, köztük nemcsak portugálok, hanem angol vagy holland anyanyelvűek is, akik a szomszédos Zimbabwéban és Dél-Afrikai köztársaságban tomboló szélsőségesen fehér-ellenes afrikai rasszizmus vérengzéses túlkapásai elől menekültek.

Optimista becslések szerint is évtizedekbe telik, amíg Mozambik elérheti a gyarmati idők fejlettségi szintjét és még több, amíg az akkori életszínvonalat is.

De nemcsak az európai gyarmatosítók képviselőit igyekeznek visszacsalogatni, hanem a gyarmati időszak neoklasszikus stílusú építészeti gyöngyszemeit is folyamatosan felújítják, rendbe rakják. Ezek csodával határos módon túlélték a szocializmust, s a főváros immár ismét büszkélkedik velük. Az egykori jelkép, az „ez itt Portugália” felirat visszaállítása is felvetődött, módosított formában. Például „ez itt portugál örökség”. Sokak szerint azonban nincs szükség ilyesmire, bárki számára nyilvánvaló, hogy szinte valamennyi alkotás, amivel Mozambik büszkélkedhet a nagyvilágban a portugálok műve, nekik köszönhető. Bármennyire is zavaró az afrikai büszkeségnek, a tények előtt fejet hajtanak.

Erdélyben sohasem állt nagyméretű felirat, amely messzire hirdette volna, hogy „ez itt Közép-Európa, nem Balkán”. A Habsburg és magyar idők történelmi öröksége viszont annyira erős, hogy bárki szabad szemmel láthatja, szinte bármely erdélyi városban. A szocializmus pusztítása és erőszakos homogenizálása ellenére, az Erdély és a Regát közötti különbség nyilvánvaló. Nincs semmilyen felirat, hogy „ez itt Székelyföld”, vagy „ez itt Szászföld”, vagy „ez itt Bánság” stb., de ettől a tények mégis nyilvánvalóak. Sőt, egyre több erdélyi – nemzetiségtől függetlenül – vállalja fel tudatosan és büszkén a régi idők, Regáttól gyökeresen eltérő színvonalas örökségét. Még akkor is, ha ez zavaró a Kárpátokon túli országrészeken.

Remélhetőleg előbb, vagy utóbb fejet is hajtanak előtte – székely zászlókkal, de akár nélkülük is.