Egy kicsinyke hozzászólás

Örömmel, és nagy érdeklődéssel olvasom Juhász Béla interjúit régi barátokról, ismerősökről. Számomra így egy kicsit megelevenedik a múlt. Böszörményi Zolitól, Puskel Péteren, Ujj Jancsin keresztül Brauch Magdáig, és legutóbb dr. Papp Attila. Hosszú évtizedek történései, tevékenykedései, eredményei, mondhatni történelme.

Gimnáziumunk 1947-ben érettségizett diákjaira már kevesen emlékezhetnek, hiszen hét évtized szaladt el azóta, és átlagosan 18 éves korban „érünk”, a többit ki lehet számítani. Papp Attila osztályával még a Flórián utcai épületben ismerkedtem az 1945/46-os tanévben. Mint Magyarországról menekültnek, a Pesten elkezdett és félbeszakadt II. osztályt csak magántanulóként tudtam elvégezni. Néhány hasonló sorsú társammal bejártunk minden nap rendesen a suliba, és egy pici kis helységben, az I. emeleten, az iskola tanárjaiból egy páran vállalták az óraadást, nekünk magántanulóknak. A szomszéd teremben volt az akkori VII. osztály Andrényi Karcsival, Rózsa Tomival, Papp Attilával, és a lányok közül Várnai Vandával, Schmidt Máriával, Boros Katival. Azért emeltem ki ezeket a neveket, mert velük egy kicsit már akkor, de később talán még közelebbről tartottam a kapcsolatot.

De miért ez az egész visszaemlékezés? Attilából orvos lett, és kalandos élet áll a háta mögött. Ő nem emlékezhet rám, hiszen akkor pöttöm másodikos voltam, aztán később a sors mindkettőnket kikergetett a nagyvilágba. És most, hosszú évtizedek után olvasom Juhász barátunk riportját, a hazalátogató doktorral. Béla kérdez, Attila válaszol.

– Mennyi időt töltöttetekNémetországban?

– Kilenchónapot.Semmipénzértsemmaradtamvolnaott.Az nemamivilágunk.Furcsanépanémet.Gyűlöliazidegeneket,a génjeibenvan,akivándoroltnémeteketjövevényeknektekinti.

Nos, itt egy kicsit elgondolkoztam, és aztán mikor pár nap után leülepedtek bennem az interjú gondolatai, rádöbbentem, hogy erre reagálni kell.

Messziről jött embernek illő elhinni, amit mond, bár néha tévedhet is. Sokan, főleg fiataljaink készpénznek veszik az állítást a németekről, hiszen egy idős, komoly úriember, aki személyesen járt Németországban csak igazat állíthat. Bocsánatot kérek Attilától, de határozottan visszautasítom véleményét, a németek nem idegengyűlölők. Ezt merem állítani, aki nem kilenc hónapot, hanem már 43 évet töltöttem az országban.

Sokat írtam a témáról, még a kilencvenes években, amikor az osziknál, az egyesítés után, elég sok volt a probléma. Ott igenis volt az idegenek ellen tiltakozás, hiszen előbb itt vagyunk mi, mondták, és talán igazuk is volt. Akkoriban még a német Schönhuber „rebublikánus” szélsőjobboldali pártja is bevonulhatott a német parlamentbe. „Mert az a jelszó, hogy Németország elsősorban a németeké, és Franciaország a franciáké legyen, igen népszerű azoknak a fiataloknak a körében, akik állás nélkül sétálnak Kelet-Berlin utcáin.”Ezt írtam, szó szerint 1992 májusában, és ez így igaz is volt.

Nos, a helyzet ma már egészen más. Elsősorban nem szabad általánosítani. Minden népben vannak toleránsok, de szélső nacionalisták is, akik válogatás nélkül utálják a „másságot”, az idegent.

A háború után több német generáció felnőtt, és a mai középkorúak, és a fiatalok nagyon jól megvannak az idegenekkel. Átnevelték őket, a lecke az egész népnek szólt, azt tanulták meg, hogy a náci bűnöket nem lehet, és főleg nem szabad felejteni, így a németnek el kell fogadnia mindent, ami a „mássággal” kapcsolatos, és az idegeneket válogatás nélkül meg kell becsülnie.

Lényegében ennek isszuk most a levét, hiszen Merkel befogadó országgá alakította Németországot.

Lehet, sőt biztos, hogy Attilának a kilenchónapnyi németországi tapasztalata negatív élményeket halmozott, ez sok bevándorlónál előfordult, de ez nem jelenti azt, hogy a németekre ráolvassunk egy rájuk nem illő általános karakterizálást.

Európa jelenleg óriási krízisben vergődik. Éppen az idegenek iránti kvázi „szeretet”, gyűlölet, eltűrés, integrálás, képezik a legbonyolultabb kérdéseket. Sajnos ma Európában már azok is „idegengyűlölők, akik eddig nagyszerűen kijöttek mindenkivel. Ránk kényszerítenek valamit, ami nem normális, és veszélyes egész Európára

Az ember, mint társadalmi lény, gyanakvó a „mássággal” szemben, inkább a „hasonszőrűvel”, a hozzá közelebbivel szeretne élni, és nem a messziről érkezővel. Ez így emberi. De a gyűlölet, további gyűlöletet szül, néha tűrni is kell, és a toleranciát „hiba lenne sutba dobni”. A keresztény felebarátságot viszont nem lehet a hülyeséggel összetéveszteni!

A témáról sokat lehetne, és szükséges is írni, ez csak egy kis Ízelítő, hogy fiataljaink elgondolkozzanak.

Hollai Hehs Ottó, Németország