Emigrációs hangok: Vissza- és előre tekintve… (II.)

De világunk ma sem jó. Messzi van a tökéletestől, inkább telve igazságtalansággal, hazugsággal, álnoksággal. Sokan mondják, hogy mivel a korábbi világok is egy nagy kataklizmában értek véget, ma sem fog katasztrófa nélkül semmi megváltozni.

Én hiszek az értelem győzelmében. Hiszem, hogy az emberiség megtalálja a kivezető utat, hiszen Világunk tökéletes lehetne, ha az ember kevésbé avatkozna be a Természet normális menetébe, ha nem akarná a teremtés csodáit saját elképzelése szerint megváltoztatni, ha nem lenne annyira önző, egocentrikus, ha elfogadná a sok évezredek óta leírt bölcs tanácsokat, melyeket szintén emberek fogalmaztak.

Egészen gyakorlatira fordítva a szót, első lépésként talán ne az állandó gazdasági növekedést hajszoljuk, ne hivatkozzunk mindig a GDP-re, maradjunk egy picit egy helyben, ülepedjünk le és gondoljuk át józanul, miként lehetne, gyermekeink, unokáink számára, egy szebb, boldogabb jövőt építeni.

Ezt üzeni, egy sok mindent átélt, sokat tapasztalt öreg „túlélő”

*

Leírtam, és ez így igaz: az emigrációban nehéz boldognak lenni. Miért, kérdezhetik sokan, hiszen a hetvenes évek Magyarországáról, vagy még inkább Erdélyből, a “szabad” világba kikerülni főnyereménynek számított. A Nyugat jelentette akkor a nehezen elérhető álomvilágot, ahol majdnem mindent megkaphatsz, ami otthon hiányzott. Igen, majdnem mindent!  Végre szabad lettem, nem  éreztem azt a belém oltott félelmet, ami azokban a nehéz években állandóan kísérőm volt. A börtönévek utáni ún. “rehabilitálásért”, a legtöbb esetben nagy árat kellett fizetni. A legszokványosabb volt, hogy a “politikailag megpecsételt” az államvédelem szolgálatába szegődött, “beszervezték”, és így bizonyíthatta, hogy “megbánta” bűneit, és a szocialista társadalom hűséges, megbízható tagjává válik. Az egész persze egy nagy aljas cirkusz volt, hiszen ők is tudták, hogy “szalonna nem lesz soha a kutyából”, aki egyszer megutálta őket, megundorodott a rendszer igazságtalanságaitól, azt nem lehet többé “pártmunkássá” átnevelni. De a módszer mégis hatásos, eredményes volt, mert aki egyszer “eladta” magát a pribékeknek, az tudta, érezte, hogy tőlük függ, nincs többet saját sorsa, nem irányíthatja életét kedve szerint. A börtönben szabadabb voltál, mert hasonszőrű emberek vettek körül, akikkel nyugodtan tudtad együtt szívni az elzártak levegőjét.

(Persze spiclik ott bent is voltak, de ott legtöbbször gyorsan megkapták “méltó fizetségüket”.)

A szabadulás után, a “cél szentesíti az eszközt” elv alapján, sokan vállalták az együttműködést, és meg is volt az eredmény, sikeresen tudtak felfelé kapaszkodni. Aki nem volt hajlandó eladni lelkét, becsületét, az maradt a béka feneke alatt.

Kikerülvén a szabad világba, részben megszabadultál az állandó zaklatástól, azért csak részben, mert ha haza mentél látogatóba, azonnal kaptad a “nagyszerű” ajánlatokat, ahol a jutalom már kézzel fogható volt, nem kellett “hű elvtársnak” lenni, kemény valutát ígértek a spicli munka fejében. Hál’ Istennek, ezek a zaklatások – ha elég határozott voltál a visszautasításban – lassan elmaradtak.

Hát igen, a félelem, ilyen értelemben eltűnt az életedből, de gyorsan rádöbbentél, hogy egy olyan világba csöppentél, ahol – ahogy szokás mondani – nincs mese, alkalmazkodni kell egy kemény munkaritmushoz, pontosnak kell lenni, nincs “lógás”, nincs helyezkedés, vagy pártprotekció, mert minden pénzre megy, itt a kapitalizmus szigorú törvényei uralkodnak. Otthon, “szocializmust” építettünk egy langyos, nyugi-nyugi ritmussal, senki nem törte magát a munkahelyen, ahogy azt a román bemondás jól jellemezte: – “Timpul trece, leafa merge”. A kitartó, szorgalmas munka, a kapitalista világban hamar eredményhez is vezet. Meggazdagodni nem könnyű, de a jó szakmával rendelkező, illetve magas képesítésű fiatalok, sok évi szorgalmas munka után, saját házat, vagy lakást tudtak esetleg maguknak venni. Általában, ha az ember megszokta a kemény munkát, az anyagi gondok mérséklődtek. Azt viszont tudni kell, hogy ebben a világban sincs “kolbászból a kerítés”.

A vágyakozás a régi otthon után, az a bizonyos nosztalgia, már az első években jelentkezett. Ha haza tudtál rendszeresen látogatni, ez jólesően hatott, és ha valamilyen formában, az otthoniakkal rendszeres kapcsolatot is tarthattál, akkor ez, mondhatni, csökkentette a “nosztalgialázt”. Az évek múltával a legtöbb emigráns megváltozik. Alkalmazkodni kell az új környezethez, és így lassan, észrevétlenül a jellemed, magatartásod is változik. Egy kicsit olyan leszel, mint azok, akik közé kerültél. Lélekben megmaradsz magyarnak, de már sok benned a német, francia, amerikai vagy skandináv tulajdonság is. És ez nem is baj, a legtöbben pozitívan változnak, higgadtabban nézik a világot, tárgyilagosabb a világszemléletük.