Emlék, ami ránk tör

Látom, hallom, olvasom is, „fiatal(abb)” barátaim, ismerőseim az évek múlásával szép lassan a „múltba révednek”, emlékviláguk képeit, hangulatait idézik fel. Kevesebb dolguk akad a mai világban – már nyugdíjasok –, nem is érzik magukat jól benne. Ez se jó, az se tetszik, sok mindent nehéz elviselniük. Felidézik filléres és „drága” emlékeiket.

– Bezzeg, annak idején…

 Megelevenedik, „életre kel”, egy udvar, egy utca, egy grund, olykor egy egész városrész hangulata.

 Megrajzolják az eltávozott barátok, ismerősök vonásait, összerakják a hozzájuk kapcsolható történeteket. Kimúlt szokásokat, hagyományokat sírnak vissza; hiányolják a kereskedelemből rég eltűnt termékeket.

Felsorakoznak az eltűnt idő nyomában menetelők közé.

Kaján mosoly ül ki az arcomra.

– Öregszenek. Ők is!

Tudom, csúnya megnyilvánulás ilyen gonoszul fogalmazni. Magamba is fojtom a gondolatot.

Marcel Proust boldogság-elmélete szerint „Nincs más boldogság, mint az a csodálatos érzés, amely olyankor fog el minket, amikor az emlék hirtelen hatalmába veszi lelkünket.”

Akkor, nem is kell szégyenkeznem?

Az emlék boldogít? Vagy csak szédít?

A fiataloknak maradnak a tettek, az öregeknek az emlékek?

Na de az öregség, egyúttal – egyben – a második gyermekkor is. És ez nem mindig „áll jól”.

Lehet latolgatni, bölcselkedni, ügyeskedni.

Nagy kincs – kivételes szerencse –, ha az öregedéssel nem tűnik el az alkotó munka lehetősége, amelynek öröme egy ideig távol tartja tőlünk a passzivitás csíráit is magában hordozó globális emlékvilágot.

Egyensúlyra kell törekedni, érdemes az arany középutat keresni!

Nem rossz elképzelés; de ha valakinek már „megszépültek” az emlékei, aligha fogja magát jobban érezni a mai világban.

Gondolom, a fiatalok ezzel egészen másképpen vannak.

Ők majd csak néhány évtized múlva szembesülnek:

– „Az emlék, mint a bor csak szédít?”