Ha nem jön közbe semmi…

Úgy adódott, hogy ezekben a szép májusi és júniusi napokban több megtisztelő meghívót kaptam könyvbemutatóra, tájkonferenciára, írók és írogatók összejövetelére.

A bőség kosara…

A diáktalálkozó az „más kávéház”, ott nincs latolgatás, menni kell, ha szólít a „rendelés”. Akkor is, ha közben nyögni fogok egyet-kettőt.

És ott van a mindent felülíró (meghívó nélküli) temetés.

Minden más esetben már alaposan átgondolom, valós az elvárás, vagy csak egyszerű figyelmesség íratta a meghívót?

Akár ez, akár az a tényállás, illik megtisztelni a barátot, kollégát, ismerőst, vagy magát az eseményt. Mivel mással, mint a részvétellel. Még akkor is, ha fárasztó utazással valósítható csak meg a protokoll, ha vonat vagy gépkocsi, idegenben való alvás is társul az illendőség kiteljesedéséhez.  

– Köszönöm a megtisztelő meghívást! Ha nem jön közbe semmi, ott leszek.

Ez lenne a minimum.

Mostanában, az évek múlásának hozadékaként, csúnya vonást fedezek fel a meghívókat elemző énemben. Igencsak egyoldalú latolgatás előzi meg döntésemet. Alig gondolok a barátra, a kollégára, az ismerősre, az eseményre, inkább a magam kényelme, a nekem szánt szerep súlya merül fel döntési szempontként.

Megszületnek a köszönő-, de egyben a részvételt elhárító, lemondólevelek. Utólag bánkódom, szemrehányást is teszek magamnak, de a következő alkalommal még könnyebben születik meg az elutasító válasz.

Az önző énem diktálta könnyebbet, kényelmesebbet, nyugalmasabbat választom: minden más szempontot félretolok, mellőzök.

Így találom jónak, úgy vélem, meghívóim helyzetét is megkönnyítem.

Egy öreg krampusszal udvariaskodni illik, meg kell hallgatni múltba révedő, elnyúló meséit. Mindez lassítja, visszafogja a tempót.

– Rosszul is lát, nagyot is hall, figyelni kell rá, nehogy elszédüljön.

Mondják, mondom én is: ez az élet rendje. Eljön az idő, amikor már a nyugalom a „mozgató” erő.

A jó szándékú, figyelmes Meghívónak nincs ezért mit neheztelnie.

Látom – egykori gyakorló Meghívóként „halmozottan” tapasztaltam – hogy a fiatalok –, mondjam úgy, hogy a mai fiatalok – olyannyira átsiklanak egy-egy tiszteletteljes meghívó fölött, hogy kimenteni is elfelejtik magukat, de még a köszönettel is adósak maradnak.

Igaz, őket egészen más szempontok vezetik. Érveik meggyőzőbbnek tűnnek, de az ő esetükben is az „én”-érdek dominál. Ez amolyan „fiatalos én”, nem öreges ego. Az „illik, nem illik”, nem szempont. És nincs szégyenkezés, se magyarázkodás.

– Bizonyára, annak idején, mi, mai öregek is hasonlóan okoskodtunk.

– Nincs igazad. Ne mentegesd őket! Bennünket nem „meghívtak”, minket kirendeltek hallgatóságnak, tölteléknek, létszámnak. És mentünk, mert nyilvántartottak, mert lajstromoztak – jó lenne „előkotorni azt a kartotékot”.

– Látod, Öreg, nekünk azért kellene szégyenkeznünk ma, mert mi akkor mentünk. Olykor szó nélkül mentünk. Férfiként a bábaasszonyok összejövetelén is részt vettünk. Meghívó nélkül. Utasításra.