Írók, könyvek, „cenzorok”

Hozzájutok könyvekhez. Kapok ajándékba, vásárolok is. Figyelemmel kísérem a magyar memoárirodalmat. Főleg ezt olvasom. És az „aradi” könyveket. Recenziókat írok, részt veszek könyvbemutatókon is. Olyat is mondtam, jó lenne nem csak méltatni, bírálni is kellene a könyveket. Elkelne Aradon egy bátor ítész, aki figyel, olvas, s kellő bátorsággal bírál is.

Félreértettek. Úgy hallották, cenzorért kiáltok.

Kaján barátom, még nagyobbat lépett.

– Ez jó, ezzel nincs is semmi gond. A baj csak az, hogy Te írsz is könyveket.

Bízzuk talán rá a bátor kritikus szerepét? Nem ír, nem is olvas. Már nem is kap tőlem tiszteletpéldányt.

Pedig kellene valaki, aki nem fényez, világosan értékel, jobb irányba terel.

Ettől messze járunk. A bemutatót követően nem térünk vissza az alkotásokra. Jó esetben négyszemközt mondunk valamit a szerzőnek, de inkább csak kérdezzük őt.

Saját bőrömön is tapasztalom, nemcsak a könyvek vásárlása akadozik, „kiolvasásuk” is késik, el is marad. A példányszám szerény. Mégsem mondom, hogy mostoha sors vár a helyi kiadványokra. Vannak sikerkönyvek – helytörténeti munkák, városkalauzok, emlékezések, interjúkötetek, verseskönyvek is –, kialakulnak az olvasótáborok. Táborok? Inkább csak körök.

Ki mondja meg, mikor lesz a szorgalmasan írogató emberből, író, költő?

Amatőr – dilettáns – hivatásos?  Elfogadott író?

Hát erre kellene vállalkoznia valakinek Aradon.