Iszlámföld Európában: hódítás vagy felszabadítás?

Terrorista merényletek alkalmazása is jogos az európai történelmi iszlámföldek felszabadításához, nyilatkozta az egyik bolgár újságban Omar al-Bakri sejk, a szélsőséges iszlám egyik kiemelkedő szószólója. Aki jelenleg Libanonban él, miután a londoni hatóságok kiutasították Nagy Britanniából az 56 ember életét követő 2005-ös merényletek egyik fő búzdítójaként.

Az újdonság csupán az, hogy a felszabadítandó európai iszlám földek között Al-Bakri nemcsak Spanyolországot (al-Andalusz), hanem a balkáni országokat – beleértve Romániát – is tételesen nevezte meg. Ez az első közvetlen iszlamista fenyegetés országunk és szomszédjaink számára.

A radikális sejk véleménye szerint valamennyi terület, amely egyszer iszlám uralom alá tartozott, örökké iszlámföldnek számít, a Balkán pedig évszázadokig török uralom alatt állt. Amelyet ugyanúgy fel kell szabadítani a „hitetlenek”, azaz keresztények uralma alól, mint annak idején a Szentföldet a keresztes hadjáratok alól. Az iszlám uralom visszaállítása minden muzulmán szent kötelessége, legalábbis a radikálisak szerint.

Feszült történelmi viszony

A keresztény Európa és az iszlám viszonya mindig is feszült volt. Míg Európa offenzívában volt a világ minden más vallása ellen, meghódítván a fél világot, az iszlám volt az egyetlen, amely saját területén szorította meg a keresztény Európát. 732-ben Martell Karoly, Nagy Károly apja állította meg a franciaországi Toursnál, a Spanyolország felől nyomuló arab hódítókat. Később az oszmán birodalom tartotta rettegésben fél Európát, 1529-ben és 1683-ban Bécset is ostromolták, sikertelenül. Közben a keresztény Európa is visszavágott, a keresztes hadjáratoknál, illetve a tizenkilencedik-huszadik századi gyarmatosítással jelentős muszlim vidékek kerültek európai uralom alá.

Az utóbbi évtizedekben sem volt felhőtlen a viszony, a politikai és ideológiai indíttatású iszlám terrorizmus igen sok fejfájást okoz Európának. Az állítólagos történelmi európai iszlámföldek „felszabadítása” azonban nemigen jött szóba.

Konstantinápoly és al-Andalusz

Európai iszlámföldek? Már az elnevezés is felháborító az európai ember számára. A muszlimoknak viszont természetes. A valóság nyilván árnyaltabb. Néhol alapja van, néhol viszont nem.

A Balkánon ugyan milliós nagyságrendű muzulmán közösségek élnek (törökök, albánok, bosnyákok, pomákok), de ezek mind az oszmán hódítás eredményei. A törököket a hódítás nyomán telepítették a szultánok a mai balkán országok területére, az albánok, bosnyákok (szerb-horvát nyelvű szlávok), illetve pomákok (bolgár nyelvű szlávok) pedig szintén az oszmán hódítás nyomán tértek át az iszlám hitre. A Balkánon az iszlám volt a hódító.

Tönkre is tette a középkori Bulgáriát, Szerbiát, Magyarországot és mindenekelőtt a tévesen Bizánci Birodalomként ismert középkori (kelet)-Római Birodalmat. A muszlim hatalom vette el a földeket, és üldözte a keresztény lakosságot, a muszlimok telepedtek rá a keresztény városokra, a muszlimok változtatták erőszakkal mecsetekké a templomokat, a muszlim törökök nyelve vette át a korábbiak toponímiáját.

Drinápoly (törökül Edirne, görögül Adrianopoli) és elsősorban Európa legnagyobb városa, az európai civilizáció 1000 éves fővárosa, a görögök és a ortodoxia örök fővárosa, Konstantinápoly (törökül Konsztantiniyye, 1930 óta Istanbul, görögül Konsztantinopoli) véres hódítás nyomán kerültek muszlim uralom alá. Még a török metropolis mai hivatalos neve, Istanbul is a görög „eis ten poli”-ból származik, amelynek jelentése „a városba, a város felé”. Több mint 1000 évig ugyanis Konstantinápoly volt „a város” Európa, vagy legalábbis dél-kelet Európa számára, nagyságával, civilizációjával, ragyogásával toronymagasan felülmúlva bármely más várost. Sőt, még a török bástyának számító ázsiai Anatólia (törökül Anadolu) elnevezés is a kelet jelentésű görög Anatolikon-ból származik.

Hasonló a helyzet a vallási remekművekkel: Konstantinápoly/Istanbul mecsetjei közül nagyon sok eredetileg ortodox templom volt, élen a Szent Zsófia székesegyházzal, amely közel 1000 évig nemcsak az ortodoxia, hanem az egyetemes kereszténység legnagyobb és legjelentősebb temploma volt (a nyugati nagy katolikus katedrálisok, beleértve a római Szent Péter bazilikát is, csak Konstantinápoly 1453-as eleste és a Szent Zsófia mecsetté való önkényes változtatása után épült fel).

Jó lenne, ha az al-Bakri és radikális társai figyelembe vennék ezeket, s nemcsak Spanyolország példájából indulnának ki. Mert al-Andalusz, ahogy arabul nevezik egész Spanyolországot (nemcsak annak legdélibb tartományát Andalúziát, spanyolul: Andalucia) szinte a Balkán ellenpéldája.

Ott a kultúrát az iszlám teremtette meg, s a kereszténység volt a pusztító hódító. Spanyolországban, különösen annak déli részein a közel 800 éves arab–mór uralom emelte fel, s a kereszténység volt az idegen betolakodó. A toponímiát a spanyolok vették át az araboktól (Dél-Spanyolországban nagyítóval kell keresni a latin eredetű földrajzi elnevezést az arab eredetűek tengerében), a civilizációt és a nagyvárosokat az iszlám hozta létre. Toledo (arabul: Tulaytulah), Córdoba (arabul: al-Qurtubah), Sevilla (arabul: al-Iszbiliya) és Granada (arabul: al-Qarnat) ragyogása egyértelműen az araboknak köszönhető, kimagasló civilizációit a mórok hozták létre, s a spanyoloknak „köszönhetően” hanyatlott, noha manapság, 500 évvel a mór uralom 1492-es vége után még mindig az ezekben található gyönyörűséges történelmi hagyatékok Spanyolország leglátogatottabb turisztikai látványai.

Spanyolországban – főleg délen – mecsetekből lettek katolikus templomok, nem fordítva, mint a Balkánon. Még olyan furcsaságokkal is találkozni, hogy a córdobai impozáns római katolikus katedrálisának hivatalos neve Mesquita, vagyis mecset spanyolul!

Spanyaolrszágban/al-Andaluszban a hódító spanyolok híres katolikus fanatizmusa okozta a pusztítást. 1611-ben az utolsó muszlimokat is kiűzték Spanyolországból, miután több mint 100 évig tűzzel-vassal, inkvizícióval kényszeríttették őket a katolicizmusra való áttérésre, noha 1492-ben, Granada/al-Qarnat elfoglalásánál a spanyol királyok még vallásszabadságot ígértek nekik. Az akkori véres üldözést (beleértve a zsidók 1492-es kiűzését) nem nevezik ugyan etnikai tisztogatásnak, sem népirtásnak (ezen fogalmak csak később születtek), noha jócskán kimerítik azokat. A spanyol katolikus fanatizmus következményei még ma is érezhetők: az arabok öntözőrendszerének tönkretétele nyomán Dél-Spanyolországban a mezőgazdasági termés csak az EU-s fejlesztési alapoknak köszönhetően, a nyolcvanas évek végére érte el az 1492 előtti szintet, noha Dél-Spanyolország jelentős része most is aszálynak kitett, ivóvíz-hiányban szenvedő, sivatagos terület, miközben 1492 előtt az egész világ által megcsodált virágkert volt!

Tény, hogy a Marokkóba, kisebb részt Algériába és Tunéziába menekült spanyolországi muzulmánok magukkal vitték házkulcsaikat, amelyeket még most, 400 év után is nemzedékről nemzedékre féltve őriznek fontos családi ereklyeként, a régi hazába, al-Andaluszba való visszatérés reményébe.

Hogy a muszlimok (és nemcsak) számára al-Andalusz felszabadítása évszázadok óta kiemelkedő vágy, az aligha meglepő, sőt, akár természetesnek is tekinthető, hiszen manapság immár a spanyolok között is akadnak olyanok, akik megkérdőjelezik elődjeik tetteinek jogosultságát.

Ugyanakkor jó lenne, ha az érem másik oldalára is figyelnének: a kereszténységnek ugyanolyan soha el nem múlható fájdalom mecseteket látni egykori balkáni templomaikban, mindenekelőtt a nagyságos Szent Zsófiában, mint a muszlimoknak, amikor gyönyörűséges spanyolországi mecsetjeikben templomokat látnak. S a keresztényeknek – főleg a görögöknek – ugyanolyan fájdalom több ezer éves történelmük elpusztulása és mindenekelőtt a fenséges császárváros, Konstantinápoly elvesztése, mint a muszlimoknak al-Qurtuba, al-Qarnat és általában al-Andalusz elvesztése.

Nem lehet az egyiket siratni, a másikkal pedig nem is törődni. Konstantinápoly és al-Andalusz esetében azonos mércét kell alkalmazni. Muszlimoknak és keresztényeknek egyaránt. Különben soha sem lehet béke és harmónia a kereszténység és az iszlám között.