Mementó

Juhász Gyulára (1883–1937), a költőre szülővárosában emlékeztek, a Tisza partján, egész alakos szobránál (Segesdi György, 1957). Szeretem ezt a szobrot, első szegedi emlékeim közé tartozik.

„A Tisza-parton halkan ballagok,

És hallgatom, mit sírnak a habok?”

Szerény ünnepség volt. Koszorúztak, elhangzott a költő néhány verse is. Egyesületek, szervek, intézmények képviseltették magukat. „Megadták a módját”, csak valami kényszeredettség volt az esemény lefolyásában. Legyünk túl rajta, pipáljuk ki ezt is.

Mi, a feleségemmel külön álltunk, tőlünk telhetően ünnepélyesen „kiöltözve”. Voltak pillanatok, amikor meg is hatódtam.

Az ünnepség végén egy fiatalember oda jött hozzánk, bemutatkozott, megköszönte részvételünket és megkérdezte:

– Önök, kinek a képviseletében vannak jelen?

Meglepődtem, zavarba is jöttem. Végül sikerült válaszolnom.

– Mi azt az iskolát képviseljük, amelyben Juhász Gyula három évet, 1908 és 1911 között tanított.

A kérdő tekintetre válaszolva Nagyváradot is megemlítettem.

???