Metapolitika

Kelet-Európa nemzetei, „hála” a nagyhatalmak kénye-kedvének, nagyjából négy évtizeden keresztül kimaradtak a világon zajlott politikai és társadalmi változások uralkodó eszméinek megismeréséből. Nekünk nem jutott más, mint a nagybetűs Párt, szent és sérthetetlen politikai ideológiájával, és egy olyan társadalmi berendezkedés, amely lényegében, legalábbis kezdetben, az osztályharcra, később a „velünk, vagy ellenünk” közötti választás lehetőségére korlátozódott.

A kilencvenes évek elejétől a helyzet megváltozott. A hidegháborút leállították, a rendszer, melyben több generáció is felnőtt, megszűnt, és egy olyan rendszerváltásban lett részünk, ahol a társadalmi és gazdasági élet gyakorlata 180 fokos szögben megváltozott, és a politikai és eszmei világ összes, számunkra eddig ismeretlen „vívmánya” is elérhető lett. A részletekre nem lehet kitérni, de néhány észrevételt megkockáztatok.

A szocializmus szűk kereteiből beléptünk a korlátlan lehetőségek kapitalista világába, és a kommunizmus sorbaállási emlékeit elfelejtve, egy új, gyorsan növekedő fogyasztói társadalom színes mennyországa köszöntött ránk. Új eszmék is sorakoztak, a régi – átkozott náci és kommunista – elveket már csak szitokszavak kíséretében emlegettük, helyettük jött a „liberalizmus”, és fejlettebb változata, a „neoliberalizmus”, a szocializmust pedig visszakereszteltük a jobb hangzású „szociáldemokráciára”, a tétován vagy maradian gondolkodó pedig „konzervatív” lett.  Aztán, egy adott pillanatban, mindenki azt hallotta, hogy a világot globalizálták, most már nem lesznek határok, a gyümölcs nemcsak a szomszédos „mócoktól”, de Peruból is jöhet. A legérdekesebb a „multikulturalizmus” elterjedése volt, mely elsősorban a nagyvárosok bábeli nyelvzavarával jelentkezett, és ha nálunk nem is, de Németországban például új templomépítési tendenciájában már komoly eredményeket mutathatott fel, hiszen evangélikus templomokat már nem, de gyönyörű mecseteket építenek. Az utóbbi időkben a „nyitott társadalom” felépítése körül folynak a viták, erről még csak keveset tudunk, de az új elképzelés egyik jeles szószólóját, Soros György honfitársunkat fél Európa szidalmazza.

A fenti „könnyed hangú” beszámoló után fordítsuk komolyra a szót.

A világ népei általában nem szép szavak, dicső eszmék után áhítoznak, hanem nyugodt, békés életre vágynak, ahol munkájuk eredményeképpen boldogulni tudnak. A híres „uralkodó eszmék” a XIX. és XX. században inkább felfordulást, mintsem megnyugvást, biztonságot és jólétet hoztak. A múlt század nem a nemes, hanem a „vérengző eszmék” százada volt, mert ha egy teória, ideológia nem győzedelmeskedett a szép szó, rábeszélés vagy a tömegmanipuláció eszközeivel, akkor következett a megfélemlítés, a terror, a megsemmisítés.

A politikai helyzet – enyhe kifejezéssel – ma is zavaros, naponta olyan események történnek, melyek inkább bizonytalanságunkat növelik.

Mit hozhat a jövő? Ha leegyszerűsítjük a dolgokat, és kilépünk a bonyolult ideológiák és a politikai jobb- és baloldal bűvköréből, akkor marad két egymással szemben álló, nagyon ellentétes világnézet, ahol mindkét oldal a saját igazát igyekszik bizonyítani. (A két szemléletre még kitérek.)

A politikai hatalom megszerzésére ma már nem a forradalmi, vagy más erőszakos utat választják. A nyugati kultúrkörben már régebben egy új taktika, módszer alkalmazása vált ismertté, a  „metapolitika”.  Lényege, hogy a politikai hatalom megszerzését a társadalmi normák és szokások átalakítása, és ezzel párhuzamosan a mentalitás és világnézet megváltoztatása kell megelőzze. A metapolitika kifejezést a meta és a politika szavak összetételeként úgy értelmezhetjük, mint a politika között, mögött, vagy azon túli, vagy azt kiegészítő.

A metapolitika tehát a parlamenten és a politikai pártokon kívül működik, a véleményeket formálja, a kultúrát és oktatást is befolyásolja.

A liberális baloldal már régóta egy jól megtervezett, és sikeres stratégiát alkalmazott ezen a téren, hiszen az ötvenes évektől kezdve a nyugat-európai társadalom mentalitása lényegében megváltozott, modernizálódott, amerikanizálódott, eltávolodott a konzervatív értékektől. A folyamat inkább Nyugat-Európára volt jellemző, Kelet-Európa ez időben a kommunista ideológia „agymosását” szenvedte, de a kilencvenes évek politikai változásai ide is betelepítették az új ideológiát.

Ma, évtizedek távlatából látni, hogy Európa kétezer éves eszméi teljesen kifordultak önmagukból. Mikor és hol lehetett a bölcsője ennek a dekadens eszmei folyamatnak, mely a Nyugat mai válságának a valószínű okozója?

  Az egyik legelfogadottabb nézet szerint az új eszme a múlt század húszas éveiben, a Frankfurti Egyetem Társadalomkutatási Intézete köré csoportosult neomarxista értelmiségiek szüleménye, mely mint filozófiai nézőpont „kritikai elmélet” néven vált ismertté, és az eszme hirdetőit mint Frankfurti Iskola ismerjük. A nácik uralomra jutása után az iskola jeles képviselőinek nagy része az Egyesült Államokban telepedett le, és kicsit felhígítva, felfrissítve az amerikanizmussal, része lett egy kulturális (marxista) imperializmusnak.

A kritikai elmélet arra kereste a választ, hogy a kapitalista társadalom Marx által megjósolt felbomlása, átalakulása miért nem következett be. A válasz „jó fejű” baloldali gondolkodók szerint az, hogy nem forradalmak, vagy osztályharc a megoldás, hanem a burzsoá társadalom kulturális fensőbbségét, vezető uralmát kell megtörni, és akkor győzhet az új eszme. Magyarán: az emberek mentalitását, a szemléletmódot, a világnézetet kell átalakítani. Ennek alapján fogalmazták meg bírálatukat, mely a nyugati társadalom hagyományos gondolkodásmódja, kultúrája és társadalmi alapja ellen irányult. És a destruktív módszerekkel igyekezett a Nyugat kétezer éves keresztény világrendjét aláásni.

Visszatérve a fentebb említett, két egymással szembenálló világszemléletre: a máig sikeres és a politikában, médiában korlátlan hegemóniára törő  neoliberális baloldal egy nyitott, minden értelemben globalizált társadalmat képzel el, ahol a beidegződött, hagyományos  konzervatív értékek már nem számítanak, a zsidó–keresztény kultúra ápolása és tisztelete eltűnik, teljes szexuális szabadságot hirdet, a társadalom eddigi alapjának tekinthető család jelentősége minimálisra csökken, a nemzet fogalma pedig egyenesen veszélyt jelenthet.

Van ennek az elképzelésnek egy alternatívája? Igen, az a felnövekvő, ma populistának megbélyegzett ún. új jobboldal, képviselői ennek a liberális, szerintük az egész világ békéjére és nyugalmára veszélyes világnézetnek az ellenkezőjét képzelik el.

Olyan új mozgalomra volna szükség, ami ne legyen túlságosan radikális, vagy végletekig nacionalista, se nem idegengyűlölő, vagy antiszemita. Európa népei egységben szeretnének élni, békében, közösen rendezni gazdasági, társadalmi és politikai ügyeiket, de nemzeti szuverenitásuk megtartásával. Nem akarnak „felsőbb” érdekek kiszolgáltatottjai lenni, és állandó utasításokat kapni idegenektől. A nemzeti érdekeket nem akarják a nemzetközi pénz-elit érdekeinek alárendelni, és nem hajlandók multikulturális társadalomban élni, hanem megtartani és megbecsülni kétezer éves keresztény kultúrájukat, mert csak ebben a közegben tudnak szellemileg zavartalanul kibontakozni.

A sikeres metapolitika célja, hogy az embereket meggyőzzük a helyes út megválasztásáról.

Melyik oldal fog győzni? – Isten talán tudja...

Hollai Hehs Ottó,

Németország