Mi választottunk

A márciusi névnapok úgy hozták, hogy a még élő egykori osztály- és egyetemi társaimmal levelet váltottam, vagy telefonon beszéltem.

Mi 1942-ben, magyar és román világban kezdtük a gimnáziumot, szerzetesi, de legalábbis felekezeti iskolákban tanultunk, majd alapos kommunista nevelésben részesültünk. Lelkesen, vagy csak kényszeredetten, de keményen építettük a szocializmust.

Az évtizedek múltával, nyavalyáinkkal küszködve sem lettünk közönyösek, de még közömbösek sem. Nyitva a fülünk, figyelünk, rajta tartjuk ujjainkat a Világ „szívének” dobbanásain.

Érdekes(?) módon 2018 áprilisában, Dénes napján 100%-ban „egyként” szavaztunk.

Kik vagyunk mi?

Megalkuvó, megvezetett vén majmok? Agymosott mucsai bugrisok?

A demokrácia ellenségei? Kivénhedt „kumunisták”? Netán fasiszták?

Vagy „csak” konzervatív magyarok?

Mi ne tartanánk az oroszoktól, a Keletről fenyegető veszélytől?

Igaz, vigyázó szemünket nagyon vegyes érzelmekkel vetjük Párizsra és még néhány más fővárosra. Tanultunk 1849-ről, 1920-ról; megéltük 1947-et, 1956-ot és 1989-et is.

Nem hiszünk az ígéretekké sorvadt segítségekben.

Nem esünk fenékre Brüsszel előtt, viszolygunk a globalizmustól. Vannak álmaink egy jobb és kereszténynek megőrzött Európáról.

Nemcsak környezetünket hibáztatjuk, saját bűneinket is nyilvántartjuk.

Választottunk mi már közfelkiáltással és majdnem 100%-os többséggel; de végre megtanultuk, nincs demokrácia erős ellenzék nélkül. Mert nagy szükség van fékező erőre, ha rossz irányba mennek a dolgok. Jó, ha van alternatíva is.

A demokratikusnak mondott ellenzék jelentette volna az alternatívát?

Melyik ellenzék? Milyen az arculata? Mit akart, mit tudott volna?

– Le-vál-ta-ni!

Egyelőre ennyit, aztán majd meglátjuk. Mondták.

Ígéreteik súlytalannak tűntek. A megmérettetés után könnyűnek találtattak.

A nyolc éve regnáló kormányzás eredményei biztatóak, tagadhatatlanok. Igaz, nehéz elnézni – elfogadni nem is lehet – a klientúra építésének vadhajtásait.

Kire, másra bízhatnánk az országot és a Kárpát-medence magyarjainak a sorsát?

Az az eredmény „jött be” április 8-án, amit a többség akart. Lehetnek aggályaink, szabad kifogásolni a választási rendszert is. A valós, vagy vélt csalásokat ki kell vizsgáltatni.

Permanens tüntetésekbe sodorni a polgárokat, viszont veszélyes próbálkozás.

Van kormányzó párt és van parlamenti ellenzék.  

Ellenzék?

Örülnék, ha sokkal erősebb és építő is lenne. Vagy az a fogalom, hogy konstruktív ellenzék, már kiment a divatból?