Mondta? Nem mondta?

Zaklatás ügyben ott, ahol nagyban, pénzben is megy a játék, a Tanár urat, Havas Henriket is pellengérre állították. Többek között, Kálmán Olga is szóra bírta a nyegleségéről elhíresült médiakedvencet.

Két okos, képzett, felfokozott ambíciótól fűtött, az újságírói etika pilléreit gyakran megroggyantó jó barát akaszkodott össze.

Nem néztem az adást, csak azt írom le, amit a neten, különböző weboldalakon olvastam.

Mondta? Nem mondta?

Ez talán nem is fontos, inkább az az érdekes, hogy manapság ilyen beszélgetés szükséges egy szenzáció minél magasabbra röpítéséhez.

– Mucika, ne hülyéskedj már! Emlékszel arra, hogy amikor először felhívtál, hogy jöjjek be hozzád mit mondtál?

– Nem!

– Te mocskos disznó!

– Ja…

– Együtt voltunk húsz évvel ezelőtt; fiatal voltam és szép. És engem miért nem molesztáltál, te dög? Ezt mondtad a telefonba.

– Henrik, én ezt nem mondtam!

– De mondtad!

– Esküszöm, nem mondtam.

Tovább folytatódott a parttalan vita.

Így van az, ha a tehetség, az okosság, a szellemesség, az ambíció nincs tekintettel az újságíróie-ti-ká-ra. „Erény”-nek számít, ha az orcákon vastag a bőr.

Írjunk, mondjunk minél szaftosabbat. Ami abból ráragad a másikra, azt már teljesen nem lehet lemosni.

Nem baj az ma már, ha egyház helyett fegyházról beszélünk, ha a firmátösszetévesztjük Irmával, ha kritikus helyett főcenzort emlegetünk, ha sutba dobjuk a barátságot, ha nem maradunk meg a kaptafánál.

Mondta? Nem mondta?

Itt, ma már, nem ez a kérdés.

Az sem lényeges, ki milyen megcsontosodott fixaideákat hordoz magában.

Berzsenyi Dániel ódájaMagyarokhoz.

„Áll” még az, amit a tiszta erkölcsről mond a költemény?