Nesszi

A szeniorok és betegek bukaresti otthonának egyik tulajdonosa egy igen szép és ápolt fehér kutyust hoz magával, amikor vizsgálja a „birtokot”. Ilyenkor a kis kedvenc kedve szerint szaladgál a gyepen, barátkozik egyik-másik beutalttal. 

Sokszor volt alkalmam megfigyelni az elkényeztetett jószágot. Odaadó hűségét mindig megcsodáltam. Barátsága a sok idegennel, akik egy-egy simogatásra odacsalogatják csak percekig tart. Tekintetét ilyenkor sem veszi le a keskeny rácsos kapuról, amelyen át alig fél órája távozott a gazdája.

De hol maradhat ilyen sokáig? Megfeledkezett volna kedvencéről? Az nem lehet! Unja már az idegenek simogatását. A nők ilyen-olyan illatszer hullámmal akarják magukhoz idomítani a kis vadócot. De mit gondolnak? Az olykor orrfacsaró szagokkal akarnak kegyeibe férkőzni, mikor ő csak gazdáját tekinti egyedüli társának?

Visszabandukol a kiskapuhoz. Sóhajtozva vágyódik haza. Mellső lábacskáit szépen egymásmellé helyezi. Kellenek kispárnaként, ahová okos fejecskéjét bánatosan fekteti. De szemét le nem venné az ösvényről, amelyen gazdája távozott.

Hirtelen talpra pattan! Lépteket hallott közeledni. De nem, ez nem a gazdi. Helyette az a kellemes fiatalember lépett be a kiskapun, aki a kertet gondozza. Az idegen szólítgatja: Nesszi, Nesszike! Simogatni szeretné, de a kutyus elfordítja fejét. Csalódott. Szívecskéje tele szomorúsággal. Behunyja okos szemét, és vár. Ki tudja, meddig kell még várnia! Gazdája itt felejtette volna?

Hát persze, hogy nem! Végre megjött! A kutyus örömmel ugrálja körül, tánclépésben kíséri minden mozdulatát, el nem szakadna tőle egyetlen pillanatra sem.

Vigyázni kell a gazdira, nehogy ismét elszökjön mellőle!

Péterfi Rozália