Sajtószabadság?

Előrebocsátom: elítélem az erőszak minden formáját, mindig együttérzek az áldozatokkal, a bármilyen tekintetben elnyomottakkal. De a párizsi terrortámadással kapcsolatban elvártam volna néhány indulatmentes, a józan ész megfogalmazta véleményt is. Mert ugye, köztudott: a szólás- és sajtószabadság a modernkori demokrácia természetes velejárója, ugyanakkor viszont, a felelősségvállalásnak a fokmérője is. Vagyis, úgy gyakoroljuk a szólás- és sajtószabadságot, hogy azzal ne sértsük mások önérzetét, ne gázoljunk bele mások hitébe, lelki életébe. A francia szatirikus hetilap, a Charlie Hebdo viszont, a számos tiltakozás, sőt fenyegetés ellenére, gátlástalanul belegázolt nem csak az iszlám, hanem minden vallás, köztük a katolikus hívek lelki világába, önérzetébe is, hiszen egyik legutóbbi számában a grafikus vizelettel teli éjjeliedénybe keresztet állított. A katolikus hívek nem fenyegették meg. Nyugaton a történelmi egyházak egyre jobban elöregedő híveinek alig 1%-a látogatja a templomokat, vesz részt a hitéletben. Éppen ezért templomaiknak a fenntartása, működtetése csakis komoly állami támogatással képzelhető el. Mert ugye, a jelenlegi globalizációs, szabados gondolkodásmód közepette, az átlagpolgárt a szórakozás jobban érdekli, mint az egyházfenntartás vagy a hitgyakorlás.

A Közel-Keletről, Afrikából betelepült, főként iszlámvallású, hátrányos helyzetű, helyüket a világban nem találó fiatalok könnyű prédái a szélsőséges, a hit nevében elkövetett agymosásnak. A paradicsombeli boldogságért a legnagyobb áldozatra, életük feláldozására is képesek.

A párizsi véres leszámolás vészharang: a terrorellenes felderítő, megelőző munka majd az adófizetőnek kerül több pénzébe, de a békés egymás mellett élésért is többet kell tenni.

A bevándorlási politika újragondolásával hencegők rég elkéstek. A Franciaországban élő, mintegy 8 millió bevándorló jelenleg a lakosság 12%-át teszi ki, de 15 év múlva az arány 30%-ra emelkedhet, míg újabb 15 év múlva már a lakosság többségét alkothatja. Nem rózsásabb a helyzet egyetlen nyugati államban sem, ahol a betelepült kisebbségek a franciaországihoz nagyjából hasonló arányban élnek.

Demográfiai előrejelzések szerint 30-40 év múlva Nyugat-Európában az őshonos nemzetek a saját országaikban kisebbséggé válhatnak. Ezért abban reménykedünk, hogy akkor már az EU-ban – ha még létezik – számukra is fontos lesz az őshonos nemzeti kisebbségek védelme, annak törvénybe iktatása, amiről jelenleg hallani sem akarnak. Akkor már nem ők, hanem a betelepültek leszármazottai határoznak. Fennmaradásáért az európai fehér emberfajnak ma kell cselekednie: felelősséggel gyakorolt sajtószabadsággal, a békés egymás mellett élés új (gazdasági, kulturális és szociális) kereteinek a megteremtésével, a betelepültek tudatos nevelésével.

(A Nyugati Jelen szerkesztősége nem osztja mindenben a szerző véleményét.)