Szépről, jóról írni (7.)

Egy 2012-ben megjelent könyvet (Ben Macintyre: Dupla csavar – a normandiai partraszállás kémtörténete) tartok a kezemben. A magyar fordítás egészen friss, ebben az évben jelent meg.  Ez a szövevényes, regényes feldolgozás, lényegében arról szól, hogyan vezették félre a „zseniális” britek, a „dilettáns” német katonai kémszolgálatot, az Abwehrt. A „dupla csavar” tette (?) igazán sikeressé az „Overlord” hadműveletet. A németek elhitték, hogy a partszállás bárhol megtörténhet, csak éppen Normandiában nem.

Nem a könyvről írok, mindössze a 334–335. oldalaira utalok.

 Amikor június 5-e éjszakáján 7000 hadihajó és partra szállító jármű, 11 000 repülőgép és 160 000 katona nekilódult az Atlanti-falnak, Churchill szemére nehezen jött álom. Lehet, hogy első világháborús – a Gallipoli-partoknál történt öldöklés – emléke kísértette, mert így szólt feleségéhez, Clementine-hez:

– Fel tudod fogni, hogy mire reggel felkelsz, akár húszezer katona is eleshet?

Sztálin közel sem volt ennyire aggályos, amikor két tábornokát egymással versenyeztetve, sürgette Berlin bevételét. Hitler egyenesen azt hangoztatta, pusztuljon el a német nép, ha nem képes győztesen befejezni a háborút.

 Szerencsére, tájainkon, napjainkban, nem kell aggályoskodva, vagy éppen cinikusan latolgatni, valamilyen hadművelet várható véráldozatát. Ez megnyugtató. Egyenesen jó. Már-már szép is. (Léteznek számítások, amelyek a korlátozott, vagy a totális nukleáris háború áldozatainak a számát, pusztításainak a mértékét valószínűsítik. Reménykedjünk!)

De folynak csatározások, totálisnak mondható „vértelen” háborúskodások. Miért? Az érdekek érvényesítéséért, a hatalomért. Mérhetetlenül hatalmas energiát emésztenek fel. 

Folynak testvérháborúk is. A két oldalnak ugyanazok a vesztesei.

„Hányszor támadt tenfiad

  Szép hazám, kebledre,

  S lettél magzatod miatt

  Magzatod hamvvedre?

Ki is írta, mi is a címe ennek a költeménynek?

                                                                                         Réhon József