Szépről, jóról írni (9.)

Tíz évet jártam úgy iskolába, hogy a falon, velünk szemben ott volt a kereszt. Az utolsó két évben már nem, de a helye az látszott. Nem jutott pénz a tanterem kimeszelésére. Az igazgatónk talán nem is szorgalmazta azt.

Hat éven át – kivéve, ha télen nagyon hidegre fordult az idő – a tanítás előtti szent misével kezdtük a napot.

Ez és minden más, ami neveltetésemmel járt, nem „ártott meg”. Nem lettem „bigott” katolikus. Egyik napról a másikra a kommunista erkölcs, a szocialista hazafiság, a proletárnemzetköziség, az osztályharcos szellem áramlásának hatására kopnia, mállania kellett volna a korábban ránk rakódott máznak.

Mi tagadás, titkolództunk, sunyítottunk, kétszínűsködtünk. (Ez azért nem egészen így volt igaz.) Elismerem, gyávák voltunk, de a máz nem kopott.

A mai szekularizált Európában folyamatosan szorul ki a vallás, az egyház az iskolákból. Jó-e ez, vagy sem? Most nem vitatom.

Advent van.

Várakozunk.

Nem éltem soha falun, de volt néhány olyan havas decembere gyerekkoromnak, amikor hajnalban, valamilyen gyertyás viharlámpa-féleséget lóbálva, a reggeli rorate-ra igyekeztem.

Nem egyedül mentem. Többen voltunk bakancsos, csizmás lámpásosak. Bevártuk egymást.

Jó volt és szép.

És, ami fontos: nem ártott meg nekem.