Szerét ejtem

Alkalmat találtam rá, megteszem! Újra írok Sarusi Mihály könyveiről.

Mert:

– Ez nem hagyja abba!

 (– Tenné, ha tudná.)

Miska Almádiban?

– Már bőven!

Csabán?

– Még mindig!

A fővárosban?

– Végre és igazán!

Na és Aradon (Kisiratoson)?

– Bármikor, de inkább folyamatosan.

*

Most éppen miről?

Pinceszer, meg amit akartok – Almádiak kalandozásai szőlőhegyeinken (Pomerium, Balatonalmádi, 2017), Igen, a haza –Költemények, versbeszélyek és hasonneműek– (Corvinka Kiadó, Békéscsaba, 2018), Nyílik a savanyauborka-virág – Huszonegy válogatott elbeszélés félévszázad terméséből – (Napkút Kiadó, Budapest, 2018).

És ne feledjük – ismerjük: Kisiratos 200 éve képekben (IJK, Arad, 2018).

Most csak ennyi, a 60-ból. Vagy 50-ből. Kerekítve. Amiként számoljuk.

Oldalakban ez nagyon sok.

És a 10 kötetes iratosi falurajz…

Nem rőffel mérjük az irodalmat. Darabra sem.

Lapozzák, olvassák!

Olvassa is… akit érdekel, aki érti… Sokan vagyunk.

Pinceszer – már volt egy korábban is, 2009-ben. Huncut egy könyv. Az is, ez is. Vidám pinceszer(ek).

Pinceszer?

Népiesen! A szőlőhegy oldalában, vagy a lábánál épített pincék sora.

De jelenti a több pincét felkereső baráti borkóstolást, az itt való kedélyes iddogálást is.

Jókai Mór Apáthi uramja, Eötvös Károly öregbírója és Sarusi Miska! (Ha csak szerét ejthetik.)

Miska? Almádi környékén, meg máshun. Szegődjünk mellé. Nem járunk rosszul.

Hiábahaza(2010) után, Igen, a haza

Kint? Vagy haza?

„Haza? Jelent ez még valamit? (…) Amikor máshol többet vághatsz zsebre. Nem, ahol többet adhatsz.

– Adni, hol él ez?”

Ünnepélyesen elhangzik a HUN FOHÁSZ is.

Nyílik a savanyauborka-virág, a harmadik újdonság.

A 21 válogatott elbeszélésből nehéz egyet kiragadni. Többet se könnyű. Minek még tovább szelektálni? A 150-ből, nyerőszámnyi maradt. A java! A Pázsit-tól az Isonzóig (Tocaiaz Isonzótól).

Most csak ennyi.

A kisiratosi falunapokon lehet még több is.

Magam Zarándból nézve – Sarusi (Kurtucz) Miska erdélyi szemmel – jegyzetfüzéremben, amit csak tudtam megírtam. Mindent nem lehetett. Most sem. Pedig lenne biztatás. Kellene is. Lajstromozni a díjakat, az elismeréseket. Várni, megjósolni, kidrukkolni a következőt. A megérdemeltet. (Melyiket?)

Miska mesélte: egy értő olvasója, barátja, kérdezte volt tőle, „ki az az erdélyi amatőr „ítész” (csak olvasó), aki ennyi mindent tud rólad?”

Nem ismerem a választ, gondolom érdemleges volt. Miska is ismer engem, mint a rosszpénzt és legalább annyira, mint az általa bebarangolt Fekete Zaránd-ot.

Rokon lelkek lennénk?

Ez lenne ám számomra a megtiszteltetés.