„1989-ben úgy tűnt, egymásra találtunk”

Szombaton a belvárosi református templomnál koszorúzással kezdődött a temesvári népfelkelés 29. évfordulója alkalmából megtartott megemlékezés. A sűrű havazásban, néhány tucatnyi megemlékező jelenlétében Tőkés László EP-képviselő, egykori temesvári lelkipásztor idézte fel a ’89-es eseményeket, kiemelve, hogy a lelkészét védő magyar református gyülekezet ellenállását az vitte sikerre, hogy a temesvári lakosok a segítségükre gyűltek. Az akkori etnikumok és felekezetek közötti példás összefogás, amely a diktatúra bukásához vezetett, mára csak emlék, azóta újból erőre kapott a nacionalista gyűlölködés, a megosztottság. A Gyulafehérvári Határozat szellemében most lehetőség nyílik újból megteremteni azt az egységet, amely felé egy lépés lehet a négy erdélyi nagyváros szövetségének a létrehozása is, mondta Tőkés László.

A temesvári forradalom emléktáblájának a megkoszorúzása után a megemlékezés résztvevői az Új Ezredév Református Központban kerekasztal-beszélgetésen vettek részt, Az 1989-es temesvári népfelkelés öröksége: román–magyar szolidaritás címmel. A Szilágyi Zsolt politológus, EMNP-elnök moderálta kerekasztal-beszélgetés meghívott előadói Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke,  Ramona Băluțescu temesvári író, Tőkés László EP-képviselő és Bodó Barna egyetemi tanár voltak. A román–magyar párbeszédre fókuszáló beszélgetésen részt vett a Temesvár Társaság néhány vezetőségi tagja és az 1989-es Emlékbizottság tagjai.

A rendezvény házigazdája, Gazda István lelkipásztor köszöntőjében arra hívta fel a figyelmet, hogy a román–magyar párbeszéd viszonylatában 1989 öröksége lehet a közös alap, amire építeni lehet. Tőkés László hozzászólásában arról beszélt, hogy a 89-es decemberi események egy évekig tartó, még Désen elkezdődött folyamat következménye volt, ahonnan őt „büntetésből” helyezték Temesvárra, az erdélyi reformátusság perifériájára. A temesvári népfelkelésnek erős vallásos töltete volt, Tőkés László istentiszteleteit már hónapokkal előbb több százan látogatták és a református gyülekezethez elsőként a román baptista gyülekezet hívei csatlakoztak. Az 1989 decemberében megnyilvánult ökumenikus szellemiség a diktatúra bukása után is fennmaradt, a temesvári felekezetek vezetői még tíz éven át együtt emlékeztek meg a népfelkelés évfordulójáról. Az 1989-ben megnyilvánult etnikumközi és felekezetközi szolidaritás, a román–magyar összefogás jegyében fogadták el Kolozsváron a közös román–magyar centenáriumi nyilatkozatot, amelynek a szövegét a kerekasztal-beszélgetés résztvevői is kézbe kapták, és sokan alá is írták.

Florian Mihalcea, a temesvári forradalom szellemiségét éltető Temesvár Társaság elnöke szerint 1989-ben a közös ellenség kovácsolta össze a románokat és a magyarokat, de üdvös lenne „békeidőben is összefogni”. Ramona Băluțescu temesvári író az ökumenizmus és a hagyományos bánsági értékek megőrzésének fontosságát hangsúlyozta. Dr. Bodó Barna politológus arra hívta fel a figyelmet, hogy a románoknak és a magyaroknak közösek az érdekeik, a helyi közösségek és országaik szintjén egyaránt és ebben a helyzetben kezet kellene nyújtaniuk egymásnak, hogy az „új vasfüggöny mögött” együtt keressenek válaszokat a globalizmus kihívásaira. ’89 örökségével kapcsolatban fogalmazták meg véleményüket Tolnai István egyetemi tanár és Balaton Zoltán mérnök, az 1989-es Emlékbizottság tagjai, és Bódis Ferenc református esperes. A rendezvényen az Erdélyi Unitárius Egyházat Szabó László fejlesztési előadó-tanácsos képviselte, aki „A vallásszabadság éve” tiszteletére jubileumi oklevelet és emlékérmét adott át Tőkés Lászlónak.

Az 1989-es temesvári népfelkelés öröksége: román–magyar szolidaritás című kerekasztal-beszélgetés üzenetét, a közös román–magyar centenáriumi nyilatkozat jelentőségét Tőkés László EP-képviselő fogalmazta meg a Nyugati Jelen olvasói számára:

„Jobb sorsra érdemes ügyről van szó. Mindig fáj a szívem, hogy milyen brutálisan eltérítették az eredeti útjáról a ’89-es népfelkelést, amit azután forradalomnak is neveztek. Ha valami fontos volt ebben az 1989-es eseményben, különösképpen magyar szemmel, a mostani 100 esztendős évfordulók összefüggésében az főleg az, hogy végre szabadulnunk lehetett volna Trianon örökségétől, az impériumváltás, az elnyomatás rossz emlékeitől és folytonosságától, ki-kiújuló hullámaitól.Úgy tűnt, hogy egymásra találtunk: együtt mondtuk a Miatyánkot városaink főterén, ahol azt skandálták, hogy „Van Isten!”, hogy „Isten velünk van!” és a román baptistákkal együtt ünnepeltük a diktatúra bukását. Nicolae Corneanu ortodox érsekkel, Nicolae Teodorescu görög katolikus püspöki helynökkel, Vladimir Marcovici szerb ortodox helynökkel, Neumann Ernő főrabbi úrral ennek a lehető legmagasabb szintű kifejezést is adtuk és bizonyságot tettünk róla még akkor is, amikor a kommunista visszarendeződés újragerjesztette a román nacionalizmust, a magyarellenességet. Most itt állunk 29 év után, és mintha nem is történt volna semmi, olyan fortissimóban harsog a magyarellenes diskurzus. Ceauşescu elégedetten forgolódhat a sírjában, hogyha egyáltalán látja, mi van a halála után 30 esztendővel. Az kétségtelen: anélkül hogy a román–magyar viszonyt rendezzük, nem lehet továbblépni, nem lesznek sem kisebbségi jogok, sem demokrácia Romániában. Kulcskérdése volt ’89-ben is a forradalomnak a magyar–román, az interetnikus, a vallásközi viszony, most ez a társadalom békéjének, előrelépésének kulcskérdése. Ezért is tartottuk fontosnak, hogy ezt az örökségét elevenítsük fel ’89-nek ezen a nem kerek évfordulóján, mielőtt jönne a 30 éves kerek évforduló.

Egy jó felismerés volt a tavalyi román magyar kerekasztal alkalmával, hogy ne várjuk ölbe tett kézzel a román centenáriumnak – mert vannak magyar centenáriumok is – a harsogó ünneplését, hanem valamilyen pozitív megközelítésben menjünk elébe, próbáljuk meg kioltani a hevét, a haragját, a célzatosságát. A szóból cselekedet lett, és sikerült jóravaló román és magyar emberekkel, tekintélyes értelmiségiekkel összehozni ezt a Nyilatkozatot, amely a maga visszafogottsága ellenére is sokat mondó. Sajnos az is sokat mondó, hogy mennyire hangfogóval kell fogalmazni ahhoz, hogy egyáltalán közös nevezőre jussunk. Nem vagyok feltétlenül elragadtatva ettől a kolozsvári centenáriumi Nyilatkozattól, de ebben a helyzetben ennyire lehet menni. A román értelmiség korlátai annyira evidensek, mint ahogy a görög katolikus egyház sem tud semmire menni az ortodox egyházzal szemben, ha maga akar lenni és identitását őrizni akarja. Ebben a helyzetben ez a közös Nyilatkozat egy szerény lépésnek számít, az is lehet, hogy nem visz messzire, de az irányt jól mutatja!”