Adalék a Donnál elesett II. Magyar Hadsereg témaköréhez

1942 áprilisában a frontra indult a II. Magyar hadsereg is. A parancsnokságot Jány Gusztáv vezérezredesre bízták, ő vezette ezt a megközelítőleg 200 000 katonát. Ehhez a létszámhoz még mintegy 20 000 munkaszolgálatos is tartozott. 

A hadsereg páncélos és páncélelhárító fegyverekben nagy hiányt szenvedett, melyet később sem tudtak pótolni. Júliusban elérték a Don folyót, amelynek partján több szovjet hídfőállást is felszámoltak. Októberre a katonák súlyos helyzetbe kerültek, ugyanis túl nagy (Voronyezstől 200 km-es) frontszakasz megtartását várták el tőlük. Ez a feladat azonban teljesíthetetlen volt számukra, hiszen sem elégséges fegyverrel, sem megfelelő utánpótlással nem rendelkeztek. A nyár folyamán a hadsereg tíz százaléka elpusztult, pihent katonák pedig alig érkeztek a frontra. A tél kemény fagyokkal köszöntött a magyar katonákra, gyakran -20, -30 C fokot mértek. 1943. január 12-én a megmaradt két hídfőálláson keresztül a túlerőben lévő szovjetek támadásba lendültek, és szinte néhány nap leforgása alatt felmorzsolták a magyar ellenállást. Az elemeire szétszabdalt magyar hadsereg azonban a továbbiakban is hősiesen helytállt. Amíg az olasz és román csapatok megfutamodtak, a magyar katonák vérük hullatásával állták az egyenlőtlen küzdelem csapásait. A visszavonulás során a német hadvezetés kivonta az arcvonalból a maradék magyar haderőt.

A II. Magyar Hadsereg vesztesége igen súlyos volt. Megrendítő, hogy 1943 januárjában–februárjában három hét alatt nem egy század, egy ezred, egy hadosztály, hanem egy egész hadsereg esett el: megközelítő becslések szerint a 200 000 fős had háromnegyede, azaz 150 000 fő. Für Lajos a „Mennyi a sok sírkereszt” című összefoglaló tanulmányában a trianoni Magyarország II. világháborús veszteségeinek számát 750-900 ezer, a bécsi döntésekkel visszacsatolt területek veszteségét 450 ezer-530 ezer közé helyezi. Tehát a megnagyobbodott ország veszteségének felső értéke 1 430 000, alsó értéke 1 200 000 fő. Ebben benne vannak a fronton elesett katonák mellett az eltűntek, a hadifogságban elpusztultak, a zsidó áldozatok, a hadműveletek, bombázások polgári áldozatai stb. De nincs benne, és megközelítő adat sincs a dél-erdélyi áldozatokról, melyek száma szintén 100 000 nagyságrendű lehet. Für Lajos rámutat, hogy Európa államai közt Magyarország az áldozathozók „élmezőnyébe” tartozik. Sorrendben a Szovjetunió (20 millió), Németország (10 millió), Lengyelország (6 millió) és Jugoszlávia (1,7 millió) után következik. Ha a veszteségnek a népességhez mért százalékos arányát nézzük, Lengyelország kiugróan magas hányadát kivéve, a háborús Magyarország embervesztesége csaknem azonos fokúnak mondható az előbb említett országokéval.

Idézetek korabeli dokumentumokból, kicenzúrázott sajtótudósításokból, Saly Dezső: Szigorúan bizalmas! című könyve alapján:

1943. január 15.:

A Neue Züricher Zeitung jelentése:

„A szovjet hadvezetés január 12-én két újabb offenzívát kezdett a keleti arcvonalon. A Voronyezstől délre lévő magyar csapatok erős szovjet támadásokat vertek vissza. A szovjet erők a magyar csapatok állásait heves tüzérségi előkészítés után támadták meg. Hogy ez a támadás komoly vállalkozás volt, kitűnt abból, hogy a magyar és német légierő éjjel-nappal működésben van. A magyar honvédcsapatok a támadó bolsevistákat kemény harcban visszaverték. (...)”

Német jelentések szerint a helyzet nem változott említésre méltóan. Berlinben kijelentették, hogy a bolsevisták kezdeti területnyereségeik ellenére nem tudnak elérni egyetlen olyan hadászati sikert sem, amely a dél-oroszországi német csapatok helyzetét alapjában megrendítette volna. A német csapatok továbbra is tartják dél-oroszországi állásaik két alappillérét, Sztálingrádot és Rosztovot.

Egy, a fronton járt olasz újságíró beszélte pesti sajtókörökben, hogy az oroszoknak teljesen modern felszerelésük van. Legnagyobbrészt amerikai fegyverekkel és gépekkel dolgoznak, amiből azt a következtetést kell levonnunk, hogy az amerikai szállítások igen komoly eredményekkel folytak. A magyar és olasz arcvonalat formálisan lerohanták, s csak a leggyorsabb visszavonulással tudták a csapatok egy részét megmenteni. A legnagyobb baj az volt, hogy a Don vidékén hetek óta sűrű köd akadályozta a nehéztüzérség és a repülők tevékenységét, márpedig a magyar védelem főként a német nehézágyúkon és a légi kötelékek munkáján alapul. Szombathelyi ezredes már hetekkel ezelőtt utal erre a körülményre, és a köd miatt a front hátravonását kívánta, a németek azonban ebbe nem voltak hajlandók belemenni. Ez volt a legfőbb oka a vereségnek – mondta az olasz újságíró.

1943. január 23.:

Kádár vezérkari ezredes a külügyminisztérium sajtóértekezletén nyilatkozott a súlyos magyar veszteségekről, amelyeket a Don melletti harcokban szenvedtünk.

1943. február 22.

Részlet egy kicenzúrázott kommentárból:

„Werth Henrik a Nemzeti Kaszinóban nagy társaság előtt úgy nyilatkozott, hogy a háborúba nem kellett volna beszállnunk, s ezért a felelősség tisztán Bárdossy Lászlót (miniszterelnököt) terheli. Bárdossy kihallgatást kért a kormányzótól, s a hivatalos titoktartás alóli felmentését szorgalmazta, hogy egy zsűri előtt bizonyíthassa: nem ő, hanem éppen Werth Henrik az, aki akkor vezérkari főnök volt, erőszakolta ki a belépésüket. Pokoli látvány: a két felelős gonosztevő egymást vádolja, s ugyanakkor tízezrével halnak meg odakint a magyarok, idebent pedig egyre többen érzik, hogy az ország egész jövendője egyetlen kártyára – s a lehető legrosszabb kártyára van feltéve...

1943. március 20.

Cs. zászlós írásba foglalt elbeszélése a magyar csapatok doni katasztrófájáról:

„A magyar frontszakasz áttörése január 12-én történt meg. Előzőleg Jány Gusztáv főparancsnok, négy nappal a támadás megindulása előtt, a németektől a csapatok visszavonását kérte, azzal az indokkal, hogy a vonalak túl ritkák, s egy esetleges támadást amúgy sem tudnának feltartóztatni. Egy zászlóalj általában két-három kilométeres frontszakaszt szokott tartani, itt azonban egy zászlóaljra hét kilométer esett. Ez azt jelenti, hogy a pihenéseket és a felváltásokat is figyelembe véve a frontnak körülbelül száz méterére esett egy-egy magyar katona. Január 12.-től azoknak a csapatrészeknek, amelyekhez Cs. is tartozott, minden egyes emberre éjjel-nappal, megszakítás és pihenés nélkül első vonalbeli frontszolgálatot teljesített. Aki megsebesült, az megfagyott. A kitörési utat kétoldalt holttestek ezrei szegélyezték. A kitörés vesztesége mintegy 50-60 százalékos volt.”

Részletek vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, hadsereg-főparancsnok 1943. január 24-i Hadseregparancsából:

1. „A II. Magyar Hadsereg elvesztette becsületét, mert a kevés – esküjéhez hű –ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki elvárhatott. Állásainkból ellenséges túlerő kivethetett még akkor is, ha a csapat a kötelességét megtette. Ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lelkeveszett, fejnélküli, gyáva menekülés, amit látnom kellett, s amiért most a szövetséges német haderő és az otthon mélységesen megvet bennünket. (...)”

2. A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Azon a területen, ahol gyülekezésünket elrendelték, s ahol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, amíg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul.

Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fogyással el nem engedek senkit. (...)”

7. „Az első naptól kezdve a fegyelem megszilárdítására, illetve ennek megteremtésére kell súlyt helyezni. Első a katonai külső. Nem tűrök semmiféle ronggyal körülcsavart lábbelit, polgári köntöst, lehetetlen föveget. (...)

Második a katonai fellépés. A legfeszesebb magatartást a fagyott embertől is megkövetelem. Minden föllebbvaló az őt megillető tiszteletadást követelje meg és erőszakolja ki.

Harmadik az egység fegyelmezett menete, fellépése. A napirendet úgy kell összeállítani, mintha laktanyában volnánk: kihallgatás, foglalkozás és parancshirdetés. A foglalkozás tisztán zárt rendből áll. Fegyverfogások, menet, fordulatok stb. A fegyvertelenekkel csuklógyakorlatokat kell tartani. A gyakorlatok töltsék ki az egész napot.”