Felszínen tartva igényeinket, tompítani a feszültségeket

Október 6-án, az RMDSZ Arad megyei szervezetének székházában tartott sajtóértekezletet Kelemen Hunor szövetségi elnök, aki a magyar sajtó, köztük a Nyugati Jelen kérdéseire külön is válaszolt.

– Elnök úr, hogyan értelmezi a megemlékezéssel párhuzamosan történő ünneplést?

– Különleges helyzetben vagyunk 2015. október 6-án, ami egyrészt gyásznap, mert a kivégzett aradi vértanúkra emlékezünk, ugyanakkor 125 éve annak, hogy a Szabadság-szobrot 1890-ben leleplezték Arad főterén. Arról a remekműről beszélünk, amiről nemcsak a XIX. században, hanem azóta is sok műkritikus véleménye szerint bebizonyosodott, hogy korokat túlélő kiváló műalkotás, ezért a XXI. században sem veszített semmit az értékéből. A fő- és mellékalakokkal, a finom kidolgozásával, az üzenetével, mindennel, ami a szoborhoz társítható. 125 éve alatt a Szabadság-szobor többet volt fogságban, mint szabad, mert a Brătianu-kormány 1923-ban azzal az indokkal, hogy megvédik a rongálástól, körbedeszkáztatta. Ez nevetséges indok volt, hiszen két év múlva lebontották, majd az utána következett minden hatalom rejtegette, mintha félt volna a szobortól. Az nehogy hatással legyen az emberekre. A Szabadság-szobor 74 évig volt fogságban. 1990-ben sikerült kiszabadítanunk az aradi vár árkából, majd 2004-ben újra köztérre került. Tehát a szabadban összesen eltöltött 44 évet, ha összehasonlítjuk a rabságban eltöltött 74-gyel, hosszabb ideig volt fogságban, mint ameddig látható volt. A 125. évfordulóra készítettünk egy olyan emlékérmét, amivel megköszönjük a munkáját mindazoknak, akik az elmúlt évtizedekben vagy években hozzájárultak a szobornak a várárokból való kiszabadításához, a köztéren történt elhelyezéséhez. Azt gondolom, időnként meg kell köszönni a munkát mindazoknak, akik a közösségért tettek valamit. A Szabadság-szobornak a rendszerváltástól kezdődött története azt bizonyítja, hogy vannak olyan időszakok, főleg eszmék, amelyeket nem lehet, nem szabad elfojtani, mert úgyis felszínre törnek. Ilyen a szabadság eszméjét megszemélyesítő alkotás is. Mivel a szabadságvágy is állandóan felszínre tör, az azt szimbolizáló emlékművek is előkerülnek. Annak örvendek, hogy tavaly sikerült a szoborcsoportot műemlékké nyilvánítatni, amivel megerősítettük a védett státusát. Az hosszú távon fog igazán érvényesülni, hiszen a szabadban lévő emlékművek időről időre restaurálásra szorulnak, és akkor nem mindegy, milyen védettséget élveznek. Tehát ma, az emlékezés mellett, kicsit ünnepeljük is a Szabadság-szobrot.

Kisebbségi kérdéseink

– Manapság, amikor a migrációs válság közepette, a kisebbségekkel szemben is nőhet az ellenszenv, hogy látja a romániai magyarság autonómia-törekvéseinek az alakulását?

– A kettőt nem szabad összekötni, a legnagyobb hiba lenne a menekülteket az őshonos kisebbségekkel egy kalap alá venni, mert akkor soha nem jutunk előre. Az őshonos kisebbségek ugyanis nem gazdasági bevándorlók, nem az életüket féltve menekültek, kerültek ebbe az országba, hanem minden elismerést megérdemlő módon itt vannak, amióta az őseink 1000 esztendővel ezelőtt ide telepedtek. Az országnak az alapítói, építői még akkor is, ha nem ők döntötték el, melyik országhoz tartozzanak. Szerintem teljesen külön kell kezelnünk attól függetlenül, hogy erdélyi magyarokról, dél-tiroli németekről, katalánokról, németországi dánokról vagy dániai németekről beszélünk. Ha az őshonos kisebbségeket a bevándorlókkal bármi módon is egybe próbálnánk mosni, hihetetlenül rossz következtetésekre jutnánk. Egy dolog biztos: amikor az idegengyűlölet, a kisebbségellenesség, a nacionalizmus fellángol, akkor az őshonos kisebbségek irányában is elfordulhat, érintheti őket is. Mert az érzelmek ilyenek, a gyűlölet olyan erős érzelem, amit nem lehet egyik napról a másikra a palackba visszadugni, miután a migráns-probléma megoldódott. Ezért mi azt mondtuk, most is azt mondjuk: ebben a régióban, egész Európában az a legnagyobb probléma, ha fellángol az idegengyűlölet, a nacionalizmus, ami előbb-utóbb olyan gondokat okozhat, amelyeket a társadalom nem tud kezelni. Az őshonos kisebbségek törekvéseit azért levenni a napirendről, mert éppen bevándorlási probléma merült fel, nem szabad, hanem körültekintően kell eljárni. Folyamatosan arra kel törekedni, hogy a többségnek a biztonságát, a jogait az autonómia törekvések ne sértsék, ne csorbítsák. Tudom, nem könnyű feladat, hiszen ha az lenne, már rég túl lennénk rajta. De olyan álláspontot képviselni, hogy a migráns-válság miatt nem beszélünk az őshonos kisebbségek jogsértéseiről, nem hasznos.

– Hogyan lehetne visszafogni a Hargita és Kovászna megyékben működő kormánymegbízottak magyarellenességét?

– Jobb belátásra kell bírnunk őket, ami, jól tudom, nem egyszerű. Előbb-utóbb nekik is be kell látniuk, hogy ez a hozzáállás eredményre nem vezet. Az elmúlt időszakban ezek az emberek elég éles megfogalmazásokat is nyilvánosságra hoztak, de ha visszatekintünk az elmúlt 25 évre, az ilyen esetek gyakoriak voltak, nem egy rendkívüli helyzet. Abban az értelemben rendkívüli, hogy volt néhány év, amikor úgy éreztük, túl vagyunk ezen a típusú nacionalizmuson. Én azoknak a románoknak, akik most is a magyarellenességhez nyúlnak, a magyar kártyát próbálják kijátszani, azt mondom, hogy alapvetően tévednek. Mert azonnali hatásuk nincs, hosszú távon viszont elrontják a viszonyokat. Nekünk azon kell lennünk, hogy a magunk módján ne élezzük a konfliktusokat, ugyanakkor nagyon határozottan fel kell hívnunk a figyelmet a kisebbségi jogsértésekre, megpróbálva megoldásokat felmutatni, javasolni.

– Azokat nehezítheti, hogy a két kormány között talán soha nem volt ennyire hideg a viszony, mint manapság?

– Ebben a pillanatban igen. Ezt tudomásul kell vennünk, a viszony egyik napról a másikra valószínűleg nem lesz javítható, de ez is el fog múlni. A mi feladatunk, hogy megpróbáljunk tompítani a feszültségen. Azt hiszem, hogy a két állam közötti közös érdekek felismerése, előbb vagy utóbb el fog vezetni oda, hogy egyszer túl leszünk ezen a nehéz időszakon is.

– Köszönöm a beszélgetést!